A vér kötelez /BEFEJEZETT/

1. rész

Az embereket három részre lehet osztani. Vámpírok, emberek és táplálékok. A vámpírok uralkodnak mindenki felett, viszont vadásszák őket. Pontosan emiatt kell nekik megtanulni az emberi viselkedést, hogy eltudjanak rejtőzni a halandók között. Csak a vámpírok tudják, hogy kik a fajtársaik. Látják a jelekből, a mozdulatokból, de ez természetes, hiszen még e legokosabb kaméleon sem tud teljesen elrejtőzni. Röviden teljesen átlagos életet élhetünk az emberek között, anélkül, hogy bárki rájönne. A nevem Diana Mendes és csak kicsivel múltam el 118 éves, de szerintem el sem kell mondanom, de én is a vámpírok közé tartozom, hiszen kizárt, hogy egy ember ennyi ideig éljen.

Hónapokkal ezelőtt meghalt a vámpír király, akinek volt pár egyenes ági leszármazottja köztük én is. Ezt csak halkan jegyezném meg, hogy ezt nem úgy tudtam meg, ahogy kellett volna. Éppen otthon ittam a reggeli kávémat és még a világomról sem tudtam. Igen a vámpírok is alszanak, bár ez a 18. században nem volt divat, de ez most mellékes. Hol is tartottam, ja igen. Éppen a reggeli kávémat ittam és világomról sem tudtam, amikor egy csapat fajombeli fekete ruhás pasi szinte betört hozzánk én, pedig ott álltam a pizsamámba, ami a kedvenc bárányos nadrágomat jelentette és egy Nirvana-s pólót. Tudom, ne is mondjátok. Ezzel a külsővel a kedvencük lehettem. Biztos magukban jót nevettek rajtam, de nem érdekelt. Közölték velem, hogy az én ereimben királyi vér folyik, ekkor anyára néztem, aki elfordította a tekintetét. Szóval röviden most elhurcolnak egy flancos iskolába, hogy igazi vámpírt neveljenek belőlem. Remek.

Az összes cuccomat elhozták otthonról és ezzel kezdetét vette az életem a vámpírok között, akik szinte megöltek a tekintetükkel. Nem rejtették el vöröslő szemeiket, amitől egy kicsit paráztam, de egy idő után rájöttem nem kell. Az iskolában nekünk külön osztályt alakítottak ki. És a nekünk alatt a többi királyi vérű vámpírra gondolok. Barátságosan köszöntem nekik, de válaszra sem méltattak. Mindenki a könyveit bújta. Hát okééé... Akkor nem barátkozom, ennyi. De, hogy miért is utálnak? Megmagyarázom.

Amint már említettem egyenes ági leszármazottja vagyok a vámpír királynak, de ezzel nem voltam egyedül. Annyi különbséggel, hogy én voltam a legidősebb vagyis, ha valaki nem teljesít jobban nálam, akkor én kapom meg a trónt, amit amúgy nem szeretnék, de mivel ő az apám, ezért nem szólhattam semmit. Év tizedekig titkolta anya, hogy ki az apám, de most már megértem, hogy miért... Utáltam kilógni a tömegből, feltűnést kelteni és egyéb hasonló nyalánkságok.

Mikor rádöbbentem, hogy továbbra is az ajtóban álldogáltam, fogtam magam és leültem az egyik üres székre. Ezek után semmi kedvem sem volt beszélgetni senkivel. Csak figyeltem minden órán és jegyzeteltem. Ha már belekényszerítettek ebbe a helyzetbe, akkor meg kell mutatnom nekik, hogy meg is érdemlem ezt a címet. Minden békésen telt, ha mondhatom így. Mikor vége lett az oktatásnak, elakartam indulni a kollégiumi szobámba, amikor megállított egy magas férfi. Öltönyt viselt és kifejezetten udvarias volt velem.

- Jó napot kívánok, kisasszony! - kezdte. Túlságosan udvarias volt, ami egy kicsit gyanús volt nekem. - Milyen volt az első napja az iskolánkban? - nézett rám mosolyogva.

- Egész jó. - válaszoltam udvariasan, majd amikor azt hittem, hogy mehetek dolgomra folytatta.

- Igazából csak figyelmeztetni akartam egy illetőre. A királynak ugyanis volt egy távoli rokona, aki hasonlóan alkalmas lett volna a királyi címre. Viszont a király ragaszkodott a maga édesanyjához és ezért kellett így összehívni az össze leszármazottját.

- Köszönöm, hogy ezt elmondta. Azt hiszem megtudok birkózni, majd velem. Most, ha megbocsát, nekem még dolgom van.

- Természetesen. Elnézést, hogy zavartam. - mondta és tovább állt.

Hasonlóképpen tettem én is.

Tudom, hogy sok történetet ígértem, de ezt most tényleg be fogom fejezni.