A vér kötelez /BEFEJEZETT/

15. rész

Nem tudtam gondolkodni csak elmélyedtem a vöröslő szemébe, ami szigorúságok sugárzott.

- Engedjen el. - mondtam elhaló hangon és megpróbáltam ellökni magamtól, de erősebb volt én, pedig még mindig gyenge.

- Miért engedném el az én drága madárkámat, akinek még törött a szárnya? - hajolt el tőlem. Lehajtottam a fejemet, mert képtelen voltam tartani a szemkontaktust a férfivel, de ez nem hiszem, hogy tetszett neki, hiszen az állam alá nyúlt és felemelte a fejemet. - Inkább megvárom, hogy meggyógyuljon és kitárhassa újra a szárnyit. Nem ez a logikus lépés? - hajolt közelebb. Az ajkaink szinte összeértek. Éreztem, ahogyan éppen csak hozzáér az ajkamhoz, de eltávolodik. Zsebre vágja a kezét és hátra lépve elindul a folyosón visszafelé.

- Mire akart ezzel célozni? - kérdeztem.

- Ha idősebb leszel, akkor rájössz mire gondoltam. Már ha kibírom addig. - pillantott vissza, majd egy pillanattal később már sehol sem volt.

Ott maradtam egyedül az előbbi jelenet emlékeivel. Lassan az ajtó kilincsére emeletem a kezemet és bevánszorogtam a szobámba. Nem tudtam hova tegyem ezt a jelenetet. Nem hittem volna, hogy az a rideg és utálatos férfi ilyen közel jön hozzám. Biztos, hogy jó helyen vagyok ebben a házban? Megráztam a fejemet és leültem az asztalomhoz. Ide kellene koncentrálnom, de folyamatosan más felé kavarogtak a gondolataim. Remélem, azt nem kell elregélnem merre. Az a férfi... A szívem hangosan dübörgött, ami engem is meglepett, hiszen alig kellene működnie.

Mondanom sem kell, hogy ezek után már fogalmam sem volt arról, hogy hogyan viszonyuljak a férfihez. Amikor erélyesebben válaszoltam neki, mintha valami visszarántott volna és akár a mondat közepén elhallgattam és normál hangnemben válaszoltam neki. Az agyam zakatolt és már pihenni sem tudtam rendesen. Esténként forgolódtam az ágyamban. Mikor meguntam, hogy reggelig az ágyamban heverésszek elindultam ki a szobámból. Igyekeztem minél halkabb lenni, ugyanis a folyosón kint voltak a testőreink. Halkan eltipegtem előttük. Jelenleg pihentek, vagyis csukott szemmel álltak, mint a lovak. Vagy valami hasonló. Nem vagyok jó ebben a magyarázkodás dologban szerintem. Amikor a lépcsőhöz értem valamelyik megmoccant, ezért elindultam fel a tetőre. Viszont megcsúsztam az egyik lépcsőn és elestem, aminek volt aztán hangja. Azonnal felpattantam és nem törődtem azzal, hogy vérzik a lábam, mert úgyis meggyógyul. Mire felértem a lépcső tetejére már nyoma sem volt az egésznek. Ez is csak annak a bizonyítéka, hogy emberi testünk van, de halandó lelkünk. Mindenünk ugyan úgy működik, mint a halandó embereknek csak az a különbség, hogy sokkal erősebbek és hallhatatlanok vagyunk. Persze azt leszámítva, hogy többségünk csak vért képes inni és enni. Mint én is. Az emberi kaját nagyon nehezen eszem meg, amivel anya nagyon sokáig bajlódott. 

Ahogy befejeztem a térdem elemzését körbenéztem a legfelsőbb emeleten, ahova amúgy tilos volt mennem, de ezt csak zárójelben jegyezném meg. Lassan lépdeltem és ámuldoztam. Egy üveg kupola volt a vár tetején, ami tele volt növényekkel. Szentjános bogarak repkedtek körbe és bevilágították a helyet. A falon volt egy kapcsoló, de nem mertem feloltani, mert akkor hamarabb megtalálnak, mint szeretném. Lágy szellő csapta meg az arcomat én, pedig fellélegeztem. Azonnal az ablak irányába indultam. Viszont nagyon meglepődtem a látványon. Mr. Benson kint állt az erkélyen és a távolba mered. Pár pillanatig csak néztem, hiszen teljesen beleillett a környezetbe. Mintha ide született volna és nem az uralkodásra. És most nem azért mondom, mert ő a vetélytársam vagy valami, hanem, mert hihetetlenül jól nézett ki ebben a környezetben. Olyan, mintha önmaga lenne és nem az a zsémbes alak, akit eddig ismertem. 

- Miért nem alszol? - kérdezte én, pedig kiszakadtam a képzelgéseimből. Már nem meredt előre, hanem a korlátnak dőlve engem figyelt. Arca nem rezzent akkor sem, amikor ijedten hátrébb léptem. Nem mertem neki ellent mondani a múltkori után. Valamiért félek tőle egy kicsit vagy nem is félek, hanem tartok tőle. Ő erősebb, okosabb és gyorsabb is. Menekülésre előle nem lenne esélyem. Kifogásra már egyáltalán nem lett volna erőm, ezért hagytam a fenébe az egészet és bevallottam mindent.

- Nem tudtam aludni és kiszöktem a szobából. - néztem félre.

- Miért nem néz a szemembe, amikor beszél? - lépett közelebb. A múltkor még tegezett. Most mi van?

- Nem tudom miről beszél. - jelentettem ki és továbbra is a mellette lévő bokrot figyeltem.

- Képesnek kell lenned tartanod a szemkontaktust az emberekkel. Bármennyire is utálod őket.

- Én nem utálom magát. - mentettem magam, mire felhúzta a szemöldökét. - Csak a viselkedése, hogy is mondjam. Számomra annyira lenéző. Én később tudtam meg ezeket a királyi vackokat, de igyekszem megtanulni.

- Vackokat. - ismételte utánam. Nyeltem egy nagyot és magamban megpróbáltam újrafogalmazni az egészet, de amikor újra ráemeltem a tekintetemet mosolygott. Életemben nem láttam még így mosolyogni. Jobban áll neki, mint az a szigorú tekintet az már egyszer biztos.