A vér kötelez /BEFEJEZETT/

34. rész

Ahogy a nap lassan eljárt fölöttünk én, pedig egyre idegesebb lettem. Nem gondoltam volna, hogy eskü nélkül is ennyire megbízik bennem ez az idióta. Most mehetek és kimenthetem a Warlockok kezei közül. Azt se tudom, majd, hogy hol keressem. Mindegy. Ezért elég lesz akkor aggódnom, ha ott vagyok. Most azzal kellett foglalkoznom, hogy Yana és Mr. Benson jó választ adjon nekem arra, hogy mi ez a dolog a rókáimmal kapcsolatban, hiszen a kezembe nyomták őket, hogy neveljem fel őket, de egyik sem szolgált értelmes válasszal, ami eléggé idegesítő. Fel alá jártam Mr. Benson dolgozó szobájában és szinte már kanyon tapostam a padlóba. Viszont ez a tulajnak is feltűnt így küldött felém egy szúrós pillantást, de jelen pillanatban az idegességtől majd szétrobbant a fejem. Négy napja vannak a kezeimben ezek a rókák és most közlik velem, hogy már régen felnőhettek volna?

- Belőled táplálkoznak igazán. - mondta Yana.

- Mint az élősködők. Ők az elhasznált energiát eszik meg és abból fejlődnek. Ha sokat használod a képességedet vagy a fizikai tulajdonságaidat, akkor megnőnek egy pillanat alatt és hatalmas spirituális erőre tesznek szert.

- És ezt nem lehetett volna hamarabb elmondani?

- Nem álltál rá készen.

- Én készen állok. Csak ti kezeltek gyerekként még mindig.

- Mert úgy hisztizel, mint egy gyerek. - nézett a szemembe Yana, mire elszakadt a cérna.

Hisztis vagyok, azt tudom, de már nem vagyok gyerek. Kitrappoltam a szobából és meg sem álltam az enyémig. Ha nem akarnak egyenrangúként kezelni, akkor mostantól meg kell mutatnom azt, hogy mire vagyok képes. Nem vagyok már az a falusi kislány. Sok mindent tanultam meg tőlük, ami hasznomra válik. És nem mondom, hogy ezért nem vagyok hálás, de pont emiatt vártam volna tőlük sokkal többet. Bepakoltam a táskámba mindent, ami csak kellhetett és elindultam kifelé a házból. Fekete kabátom kapucniját a fejemre húztam, hogy hamarabb eltűnhessek az erdőben, ami a kastélyt körbe vette, mint valami fal, ami el akarja rejteni a valóságtól ezt a helyet, ami valóságszerűen mesebeli. Meg kell mentenem Brucet. Azok alapján, amit a Warlockokról tudok nem valami szava hihető emberek. Mennem kell. Jó kezekben hagyom a szeretteimet. Most ezt úgy mondtam mintha meghalnék, de mondjuk, ez sincs kizárva. Lépteimet gyorsítottam, amikor meghallottam a nevemet és bevetettem magam az erdő sűrűjébe. Rohantam, ahogy csak tudtam, de a hang egyre közelebbről szólt. Éreztem, ahogy egy ág végig karcolja az arcomat, ezért lassítottam a lépteimet, ami elég volt, ahhoz, hogy az üldözőm a kezét a vállamra tegye. Ijedten néztem hátra és szembe találtam magamat a szőke férfival, aki lófarokba kötötte a fürtjeit. Ezzel szabad rálátást nyújtott a hegyes füleire.

- Manó? - kérdeztem reflexből.

- Tünde. - nézett rám hunyorogva, majd elmosolyodott. - Talán nem akar már királynő lenni és megszökik a kisasszony?

- Meg kell mentenem Brucet. Rossz érzésem van a Warlockokkal kapcsolatban.

- Nem igazán szavahihető emberek az tény, de nem szaladhat egyenesen a karmaikba.

- Pedig, ha meg kell mentenem Brucet, akkor meg fogom tenni. - néztem egyenesen a szemeibe.

- Nem, nem fogja. Legalábbis egyedül nem.

- Hogyan? - néztem rá értetlenül.

- Magával megyek. Az én lelkemen száradna, ha valami baja esne. Én engedtem volna el.

- Értem, szóval, ha ott van, és akkor esik bajom, akkor nincs semmi baj?

- Nem. - mosolyodott el. - Akkor nem fog baja esni. - mutatott a táskájára, amiből az íja kikandikált. - Profi nyilas vagyok.