A vér kötelez /BEFEJEZETT/

9. rész

Visszaérve a kollégiumba elővettem az "italomat" a hűtőből, de láttam, hogy ez az utolsó. Ilyenkor kinek kell szólni? Körbenéztem és megláttam egy piros gombot a hűtő mellett, ami felé oda volt írva, hogy"újra töltés". Bizonytalanul az ujjamat a gombra helyeztem, majd megnyomtam és elgondolkoztam rajta, hogy hogyan nem láthattam ezt eddig, hiszen egy kicsivel több, mint egy hónapja vagyok itt, de ezt még nem láttam. Mindegy is. Teljesen kizártam ezt a fejemből és elterülve a kanapén elfogyasztottam a táplálékomat. Szinte éreztem, ahogyan végig siklik az ereimben az energia. Már készen voltam becsukni a szemem és pihenni egy kicsit, amikor kopogtattak az ajtómon és egy nő sétált be egy olyan gurulós ládával tudjátok. Szépen nyugodtan kipakolta a hűtőbe a vért, majd távozott. Egy hang nélkül, bár nem ez volt a legfurább az egészben, hanem, hogy ember volt. Kimentem a folyosóra és a testőrhöz léptem.

- Bruce, lehetne egy kérdésem? - néztem rá könyörgő tekintettel.

- Nem, nem ölheti meg. - sóhajtott én, pedig kérdőn néztem rá.

- Dehogy! Nem ezt akartam.

- Akkor meghallgatom.

- Hogyhogy ő ember és tud rólunk?

- Ő különleges. Ő az igazgató úr szolgálója.

- Szolgálója?

- Ahogyan az emberek között mi vámpírok értékesek vagyunk, úgy a vámpírok között az emberek értékesek. Őket tápláléknak veszik, de vannak olyanok, akik csak cselédnek akarják a megvett "árut". - mondta és keserű tekintettel nézett rám.

- Volt ilyen ismerősöd Bruce? - néztem a kétajtós szekrényt meghazudtoló férfira, aki csak némán bólintott. - Mesélsz nekem róla? - mosolyogtam rá.

- Miért érdekelné egy leendő uralkodót egy cseléd baja? Kérem, ne foglalkozzon ezzel.

- Engem igenis érdekel. Végre van valaki, akivel beszélgethetek. Ki szeretném használni a pillanatot.

- Mert a többi utód? Nem barátkoztak össze? - kérdezte én, pedig leültem az egyik székre, ami ki volt rakva a fal mellé sorba.

- Velük? Ugyan kérlek. Ők megölnek a tekintetükkel minden alkalommal, amikor belépek a terembe. De igazából mindig, ha meglátnak. Maguk között elbeszélgetnek, de engem utálnak.

- Ez nagyon magányos. - ült le szembe velem.

- Túlélem, hiszen ez az én célom. De mesélj a barátodról, milyen volt?

- Hihetetlenül gyönyörű. Hosszú fekete haja volt és élettel telien piros arca, mindig mosolygott, amikor meglátott. Ő nem undorodott tőlem, mert nem voltam egy vékony fiatal. Ő volt az első barátom. Mindent megosztottam vele. Még azt is tudta mi vagyok. - tekintett le a kezeire, mintha valami gyilkosságot követett volna el. Szörnyülködve fonta össze az ujjait.

- Mikor történt ez?

- Tíz ezelőtt volt, amikor elhurcolta egy gazdag és elvitte magának cselédnek. Bár nem volt rossz sorsa, akkor sem akartam, hogy egy vámpírokkal teli helyre kerüljön. De miért is érzelgősködök itt magának. - sóhajtott.

- Mert én meghallgatom. Bármikor, hiszen ahogy maga mondta én nagyon magányos vagyok. Ha bármikor beszélgetni szeretne, kopogjon. Nagyon unalmas lehet itt kint egyedül egy ilyen nagyon őrzött helyen, ahol semmi baj nem történhet.

- Ez igaz, de én választottam ezt a munkát. Az ajánlatát, pedig megjegyzem. Mindenképpen menni fogok, de maga is jöhet, hiszen éjjel nappal itt vagyok. - mosolyodott el.

- Mindenképpen. - mondtam, majd az órámra néztem. - Most vissza kell mennem a leckémet megcsinálni. - mondtam és a két halomnyi papírra gondoltam, amik az asztalomon csak rám vártak.

- Csak nyugodtan. - mondta és mosolygott. Talán ez alatt az egy hónap alatt egyszer láttam mosolyogni, de nem többször.

- Nos, akkor jó éjszakát Bruce. Reggel találkozunk. - mondtam és bementem a szobámba. Talán az egyik kupaccal lettem meg, de nem volt többre energiám. Inkább megfogtam a kis táskámat és belepakolva néhány zacskót kimásztam az ablakomon.

Gondolni sem mertem volna arra, hogy az iskola kertje ennyire varázslatos az éjszaka közepén. A sötét tájat rengeteg szentjános bogár világította be és a telihold. Viszont nem ez volt az úti célom. Az sokkal magasabb volt. Az iskola teteje.