A vér kötelez /BEFEJEZETT/

37. rész

Amikor végre sikerült újra felvennem a ritmust első dolgom az volt, hogy végig rohanjak az egész kastélyon és megkeressem a testőrömet, aki már megint eltűnt, pedig rám kellene vigyáznia. Két dologgal könnyítené meg az életem. Az első azaz, hogy nem kellene most utána futkosnom. A másik, pedig az, hogy egyáltalán keresnem sem kellene. De ne menjünk bele most a részletekbe. Így is majd' felrobban az agyam. Valamiért lüktet, de, mintha meglékelnék. Megelégeltem a rohangászást és lihegve megtámaszkodtam a falnál, majd amikor végre sikerült elég levegőt összegyűjtenem, akkor elkiabáltam magam. Állítólag vérfarkas és sokkal több mindent hall, mint mások.

- Bruce az Isten verne téged már nyakon. Hol a fenébe vagy már? - kérdeztem dühösen, mire a lépcső felől gyorsan közeledő lépteket hallottam. Elindultam abba az irányba, majd megpillantottam a férfit, aki teljes nyugodtsággal mosolygott rám. - Hol voltál?

- Yananak kellett segítenem a virágoknál.

- Fontos dologról kell veled beszélnem. - sóhajtottam.

- Miért érzem azt, hogy bajban vagyok?

- Nem vagy bajban. Csak helyre kell raknom még pár szálat, ami nem stimmel.

- És az egyik velem kapcsolatos. - mondta a férfi és teljesen elkomolyodott.

- Igen.

- Ha nem vagy megelégelve a munkámmal akkor szólj.

- Nem erről van szó. Inkább az esküdről.

- Tessék?

- Mr. Artmenson tette a hivatalos esküt. De te nem így cselekedtél. Miért?

- Az a helyzet nem volt a legjobb alkalom arra, hogy elkezdjem szavalni neked a hivatalos esküt.

- Félek, hogy...

- Elárullak? - kérdezte mosolyogva. Bólintottam, de nem mertem a szemébe nézni. - Nos, Azt akarod, hogy itt is most megtegyem? - kérdezte és letérdelt elém és megfogta a kezemet. - Nagyon fontos vagy nekem Diana kisasszony. Az életem árán is megvédenélek. Pontosan ezért teszem le neked az esküt, hogy eltüntessem a bizonytalanságokat a szívedben. Bár erre a két kis róka lenne hivatott. - nézett szúrós szemmel a két rókára, aki az időközben megnőttek. - Nos, akkor kezdem is.

"Miként a vér nem válik vízzé,

az én szavaim se semmissé.

Mostantól övé az életem,

ezentúl ő rendelkezik felettem.

Ha elbuknék valaha és halálom bekövetkezne,

Felesküdtetem kölykeimet az örök hűségre.

Utánam ők őrizék álmát e nemes embernek,

Aki kiérdemelte a hűségét egy farkasembernek."

Mosolyogva néztem a férfire, majd magamhoz öleltem. Minden rendben lesz mostantól. Érzem. Számíthatok rájuk, akkor minden oké.

- Köszönöm, hogy számíthatók rád, drága Bruce. - mondtam, mire elnevette magát.

- Ön mentett meg először engem. Hát már nem is emlékszik? Sajnos meglátszik az a 118 év.

- Ne kötözködj. - löktem el magamtól nevetve.

- Igenis. - mondta és felállt, majd átkarolta a vállamat és elvezetett a könyvtárba. - Tudod az a férfi azt mondta, ha felkeltél, akkor küldjelek el a könyvtárba, hiszen még tanulnod kell. Nem szívesen teszem. - kezdte, majd kinyitotta előttem az ajtót. - Viszont ígéretet tettem. - mondta keserű mosollyal. Könnyes szemmel néztem a férfira, de ő csak lágyan betessékelt a terembe. Már láttam magam előtt, hogy itt fogom tölteni az elkövetkezendő tizenkét órát.

- Üdv néked idegen. - köszöntem a férfinek, majd leültem az egyik fotelbe és kérdőn néztem rá. - Mi a szitu?

- Szitu? - nézett rám furán, de elnevettem magam.

- Mi a helyzet?

- Oh... Sajnálom. Nem vagyok képben a fiatalok közötti új, furcsa nyelvre. - mondta és közben a homlokát ráncolta.

- Nyugi, ezzel nincs baj. Legalább én is taníthatok neked valami újat. - kacsintottam rá, mire elmosolyodott.

- Próbára akarod tenni a türelmemet?

- Én? Dehogy. Olyannak ismersz?

- Igen. - vágta rá azonnal én, pedig a szívemre raktam a kezemet.

- Ez fájt.

- Hupsz. - mondta, majd az ablak felé fordult. - Fontos dolgokról akarok veled beszélni. Pénteken megkoronáznak. Ma szerda van. Mit gondolsz ez mit jelen?

- Hatalmas felelősség fog a vállamra nehezedni, de nem remeghetek meg, hanem meg kell mutatnom, hogy nőként is elég erős vagyok uralkodónak.

- Pontosan.

- Fogalmazd össze magadnak, hogy mit akarsz elérni a királyságod alatt. Ez körül-belül száz-százötven évet fog magába foglalni. Nem kell mindent azonnal. Az emberek nem viselik jól a változást.

- Rendben. Így fogok tenni.

- "Rendben"? - kérdezett vissza. - Komolyan elfogadtad a tanácsot, amit mondtam?

- Persze. Baj? - kérdeztem, mire ő lágyan elmosolyodott és megrázta a fejét.

- Megváltoztál.

- Ugyan dehogy. - legyintettem. - Csak annyi az egész, hogy most már megbízok benned.

- Rendben. - mondta és lerakta az eddig a kezében szorongatott ceruzát. - Elviszlek valahova, mert most már készen állsz. Amint lemegy a nap. - mondta én, pedig izgatottan előre dőltem a fotelban. - Viszont előbb ezeket meg kell csinálnod. - mutatott az asztalra.

- Ne már. - sóhajtottam.

- Ha kell a jutalom, akkor dolgozz meg érte. Menni fog?

- Menni!

- Remek, akkor naplemente után a bejárati ajtónál. - mondta. - Addig megpróbálom ezt a szőke ciklont elviselni valahogy, de ő sem maradhat itt. - mondta, majd távozott.

Nekiálltam megcsinálni a feladatokat. Egész végig a jutalmam járt az eszembe, így jóval hamarabb készen lettem a feladatok megoldásával, mint hogy lemenjen a nap. Gyorsan a szobámba iszkoltam és elkezdtem keresni valami olyat, ami megfelel az alkalomnak. Miután feltúrtam a szekrényemet megtaláltam a tökéletes ruhadarabokat. Talán ez életem utolsó randija. Már ha ez tényleg az. Erre most nem is gondoltam. Fogalmam sem volt, hogy hova megyünk, ezért egyszerűen öltöztem és melegen. Az a biztos.

Az utolsó perceket az ablakba csüngve töltöttem, hogy mikor megy már le végre az a kibaszott nap. Ahogy végre eltűnt a horizont felett. Szinte feltéptem a szobám ajtaját és úgy rohantam ki egészen a bejárati ajtóig.

- Nos? - nézett rám mosolyogva a férfi. - Készen áll élete legizgalmasabb estéjére?

- Igen. - bólintottam.

Kinyitotta előttem az ajtót én, pedig kiléptem a szürkületbe. Annyira kíváncsi vagyok.