| 03 |

667 25 0
                                    

- Kukac matildavarga - mondtam minden mindegy alapon. Legfeljebb tiltom.

- Oké, akkor kérelmezem majd a követést.

Miközben agyaltam, eszembe jutott, Erdély milyen messze is van Budapesttől.

- Ti éjszaka indultatok? - Mondtam ki feltevésemet. - Hogyhogy?

- Későn értünk volna ide, és már nem volt normális szállás arra a pár órára, amikor alkalmunk lett volna a pihenésre - magyarázta -, de nem is bánom, tök jó volt így az út.

- Aham - válaszoltam. - De nem kéne kitenned valamit a sztoridba? Mondjuk az ablakból nézve a felhőket? - Emlékeztettem arra, hogy nem csinált még képet, amióta találkoztunk, pedig a korombeliek ilyenkorra már minden létező dolgot megörökítettek volna.

- Ja, de, persze. Figyu, lőnél te egyet? - Tette fel a kérdést, és mivel valószínűleg látta az értetlenséget az arcomon, hozzátette: - csak a van hozzá kedved.

Természetesen - válaszoltam, mire felém nyújtotta telefonját.

A főképernyőn rámentem a fényképezőgép ikonra és megcsináltam a képet.

- Jó lesz? - Kérdeztem, miután visszaadtam a készüléket a tulajdonosának.

Mosolyogva zárolta a telóját, és én miközben arra gondoltam, hogy alig két órája váltam el a szüleimtől, már most megszegtem azt az ígéretet, miszerint nem állok szóba idegenekkel. Na, mindegy, eddig még semmi bajom nem származott belőle, pedig az eddig együtt töltött idő alatt akár háromszor is megölhetett volna.

Látva Patrikot, ahogy lehunyt szemmel pihen, inkább betettem a fülhallgatót a fülembe és hallgattam a zenémet az Utazás mappámból:

Való igaz, ezek nem mai számok, de nekem akkor is tetszenek. És bármilyen hihetetlen, mindegyikhez köt egy pozitív élmény, ezért kerültek bele ebbe a mappába.

Az út közel két óra volt és még csak fél óra telt el, ezért úgy gondoltam eszek valamit. Viszont a büféskocsi nem volt sehol.

Majd - mintha hallotta volna a gondolataimat -, néhány perc múlva jött is, én pedig vettem egy croissant-t.

Az evésben természetesen elfáradtam és elálmosodtam, így lehunytam a szemem, és hallottam a mögöttem ülő anyuka és kisfia közti beszélgetést, de közben gondolkoztam, mivel az agyam szokás szerint túlpörgött. Megismertem egy fiút, aki nem olyan volt, mint a többiek. Sokkal felnőttesebben és önállóbban viselkedett, ráadásul nem olyan elcsépelt humora volt, mint egyes osztálytársaimnak.

Az zökkentett ki a gondolataimból, hogy a lámpák felkapcsolódtak, és bemondták, hogy kössük be újra az öveket.

Egyből kinéztem az ablakon, és elém tárult Róma - a levegőből. Így egyből előkaptam a telefonom és készítettem egy képet.

Nem adtam fel csomagot, hanem kézipoggyászként hoztam a bőröndömet is, azt viszont le kellett imádkozni az ideiglenes tárolójából. A baj az volt, hogy ezt a repülőgép összes utasa egyszerre kívánta megtenni, így egymás hegyén-hátán voltak az emberek és a csomagok. Tovább ültem és vártam, hogy lemenjen a tömeg egy része. A mellettem ülő Patrik is követte a példámat, így ő is visszaült, majd, amikor látta, hogy nézem, azt mondta:

- A családom biztos megvár.

Azonnal megértettem, mire gondolt: a szülei és a bátyja valahol a gép elejében voltak, mi pedig a szárnynál rostokoltunk.

Amint kinyitották az ajtót, a gépen utazók elindultak kifelé. Szabad lett a kis folyosó, így már hozzáfértem a bőröndömhöz.

- Segítek levenni - mosolygott rám Patrik, majd levette először az én, majd az ő csomagját. Együtt indultunk a kijárat felé.

A gépről leszállva, a bőröndömet húzva arra eszméltem, hogy életemben először vagyok Olaszországnak ezen a részén. Igaz, már kiskoromban voltam nyaralni az északkeleti parton, de az mégsem Róma volt.

Amikor túllettünk az ellenőrzéseken (Patrik nem találta meg a szüleit a nagy emberforgatagban, ezért jobbnak láttuk, ha együtt maradunk), már alig vártam, hogy megláthassam a nagynénémet.

- Patrícia! - Ordítottam, amikor megláttam, és azonnal futni kezdtem felé, otthagyva a ledöbbent és teljesen egyedül maradt Patrikot. Amikor odaértem, egyből megöleltem, és a sebességemtől majdnem felborultunk.

- Szia!

Amint lenyugodtunk, mentünk a nagynéném kocsijához. Visszanéztem a vállam felett, és láttam, ahogy Patrik még mindig egyedül várja a családját a csomagjaival. Elfelejtettem elköszönni tőle, ezért kompenzálásképpen intettem neki egyet, mire ő is visszaintett. Visszafordultam a nagynénémhez, aki időközben elkezdett az ittlétéről mesélni. A kocsihoz érve beraktuk a bőröndömet és kényelmesen elhelyezkedtünk az autóban, majd elindultunk a nagynéném lakása felé. Mielőtt kiértünk volna a parkolóból, egy utolsó pillantást vetettem a reptérre a visszapillantón keresztül. Láttam, ahogy Patrik és családja beszélgetve jönnek ki a kapun.

Miközben Patrícia még mindig mesélt, figyeltem, hogy mit mond (nagyrészt a munkájáról, a boltok kínálatáról és Róma nevezetességeiről; új információval viszont nem nagyon tudott szolgálni, hiszen havi szinten FaceTime-olunk a kintléte óta). Írtam anyuéknak, majd néztem a tájat. Csodás volt.

Hirtelen felvillant egy értesítésem, amit persze egyből megnéztem. Patrik megemlített a bejegyzésében. Ott volt a kép, amit csináltam a telefonjával. Kiléptem a posztból, és már zároltam volna le a telefonomat, ami azonban egy privát üzenetet jelzett. Rámentem, és addig a pár pillanatig, amíg betöltött, azon gondolkodtam, biztos csak az egyik osztálytársam kérdezi, hogy milyen az út (ami így utólag elég furcsa gondolat volt, tekintve, hogy egy-két emberen kívül mindenki tesz arra, hogy mit csinálok a szünetben). Majd rádöbbentem arra, hogy Patrik jelölt meg a MyStory-jában. Furcsálltam, hiszen néhány másodperccel ezelőtt csekkoltam utoljára, és akkor nem maradt olvasatlanom. Rámentem a 24 óráig a profil részévé váló posztra. Nem tévedtem, tényleg nem volt új Story. Viszont nem volt látható az említés. Sokáig néztem, hogy vajon hol szerepelhet a felhasználónevem, amikor megtaláltam. A fehér felhőkben fehér betűkkel voltam jelölve, így alig észrevehetően, ám mégis ott voltam. Pont, mint a valóságban.

Római reményWhere stories live. Discover now