Római remény

| 10 |

Válasz nélkül hagyva az üzenetet elraktam a telefonomat, majd kinéztem az ablakon. Nem volt semmi különös. Házak, fák, boltok. Mint minden városban. Aztán felém sütött a nap, én pedig lehajtottam a fejem, és a fekete körömlakkomat tanulmányoztam, amire hiába kentem mattító réteget, még így is fénylett a szikrázó napsütésben. Előkotortam a táskámból a napszemüvegemet, de pech, hogy mire felvettem, a busz elkanyarodott, így már többé nem sütött a nap. Fejemre tolvaa szemüveget figyeltem, mikor kell leszállnom. Már csak 3 megálló. Kettő. Ekkor feltápászkodtam, és előre mentem. Láttam, hogy más is szintén itt távozik a járműről, így amikor megállt a busz, mi akkor leszálltunk, és utunk különvált.

Még sétáltam vagy fél kilométert, mire a lejáróhoz értem. Sietnem kellett, de szerencsére pont elértem a metrót, amin viszont már sokkal kevesebb hely volt, de még így is le tudtam ülni. Mivel a napszemcsimre nem volt szükség, elraktam a tokjába, majd néztem a falat, ami mellett elsuhantunk.

Elérkezett az én megállóm, így leszálltam, fellépcsőztem, elővettem a telefonomat és néztem az utat.

Nem mondom, jó sokat kellett gyalogolni, és fájdalmas volt belegondolni, hogy ezt a túrát nekem ma még egyszer meg kell tennem. Csak akkor még nem tudtam, hogy nem leszek egyedül.

A végén már úgy éreztem, leszakad a lábam, és még jó messze volt a szálloda, felhívtam Patrikot unaloműzés céljából (meg, mert megnyugtató volt vele beszélni). Egyből fogadta a hívásomat.

-      Hol vagy? - Kérdezte köszönés helyett.

-      A Google Maps szerint jó messze. Itt van valami fitness terem. Nem ismerős? - Kérdeztem, bár Rómában ez a millióból csupán az egyik ilyen hely.

Patrik válaszra sem méltatott, hanem gépelt valamit. Egy hangtalan szünet után pedig jöttek az ismerős dallamok, mire az utca közepén megtorpantam egy pillanatra és lesütöttem a szemem.

-        Ismerős? - Kérdezte. Persze, hogy ismerős. Semmivel össze nem téveszthető. I Think I'm In Love. Egyszerűen imádom. Megunhatatlan.

A lépteimen gyorsítottam, mire végigment a szám.

A dallam beleragadt a fejembe, és nem akart kiszakadni onnan, még akkor sem, miután már percek óta megszakította a hívást. Azon kaptam magam, hogy a térkép egyre közelebbre mutat a cél felé. Amint befordultam a sarkon, újra megcsörgettem Patrikot, mert négycsillagos szállodának nyomát sem láttam.

-      Le tudsz jönni elém? - Kérdeztem, mert úgy éreztem, abszolút eltévedtem.

-      Tíz óránál - felelte, én pedig összehúzott szemmel néztem az irányba, hogy viccel-e. Nem, nem viccelt, valóban ott állt hús-vér emberként, a szokásos jókepű, menő imidzsében. Meglepődve tettem le a telefont, majd gyorsan körbefordítottam a fejem, majd átszaladtam az úton.

Amikor odaértem, nem tudtam mit csináljak, ezért egy pillanatra megtorpantam. Fejben gyorsan felmértem a helyzetet, majd gondolkodás nélkül megöleltem. Láthatólag a fiú megdöbbent, de viszonozta a mozdulatot. Beszívtam az illatát, amely olyan volt, mintha a létező összes finom öblítőt és mosószert összeöntve kapta volna. Így álltunk néhány pillanatig, majd elengedtem, és ragyogó szemekkel néztem rá. Az ő szemében inkább értetlenséget láttam, amit nem is csodálok egy ilyen esemény után.

-      Mi a terv? - Érdeklődtem megmagyarázhatatlan boldogsággal a hangomban.

-      Feljössz? - Felelt kérdéssel a kérdésemre, mire már-már túl hevesen bólintottam.

Hát, így léptünk be a hotelbe.
Bementünk a liftbe, ahol Patrik az ajtó felé fordult, így én a tükörből tökéletesen végig tudtam mérni. Pokoli jól nézett ki, de szerintem ez evidens. Megint fekete cuccban volt, de most az Adidas pulcsi helyett Puma volt rajta. Éljen a változatosság!

Ahogy beértünk a szobába, furcsán néztem körbe.

-      Pontosan mit is keresek én itt? - Húztam össze a szemem, gyanúsan méregetve a hotelszobát, melyben feltűnően nagy szerepe volt két óriási ágynak, ami megrémisztett.

-      Látni akartalak - felelte, mintha csak egy amerikai romantikus filmben lennénk.

-      Lehettél volna kevésbé nyálas - vágtam rá szemforgatva, mert hát valljuk be, ez eléggé sablonszöveg manapság, és valahogy -bár nehéz ezt mondani, hiszen nagyon ritka, de- nem állt neki jól.

-      Itt miért két külön ágy van? - Szaladt ki a számon a kérdés, amikor elengedtem a témát, miszerint Patrikban nagy valószínűséggel több romantika lakozik, mint bennem, holott ennek elvileg pont fordítva kellene lennie.

-      A fateromék külön szobát kaptak, így mi vagyunk ketten Danival - mondta. Aha, szóval a bátyját Daninak hívják. - De ha akarod, kipaterolom, és akkor jöhetsz - tette hozzá kacsintva, félmosolyra húzva vékonynak tűnő ajkait.

-      Hülye vagy - mondtam zavartan mosolyogva, és éreztem, ahogy szépen lassan egyre sötétebb vörös lesz az arcom. Hát, ezt megbeszéltük.

-      Kérsz valamit? - Kérdezte, hiszen ő is érzékelte, ezzel kicsit talán túllőtt a célon - legalábbis nálam, mert már észrevehette, hogy nem vagyok érzelgős típus.

Természetesen nem kértem, mert a bárszekrény tudom, hogy egy vagyon, és nem fogom úgy Patrik szüleinek a számláját terhelni, hogy azt sem tudják, hogy ma itt vagyok. Sőt, azt sem tudják, hogy egyáltalán vagyok.

-      Nem, kösz - feleltem. Patrik annyiban hagyta a dolgot.

-      Amúgy erről még nem is kérdeztelek. Milyen iskolába jársz?

-      Sima gimibe. Te milyen suliba jársz?

-      Közgazdasági szakközépbe. Tizedikes vagyok, mert volt egy nyelvi előkészítős évem, ahol nagyon keményen tanultuk az angolt, de ezt a nyelvet már beszéltem, meg felsőfokúm is van belőle, ahogy németből is. Szóval azalatt az egy év alatt fenntartottam a tudásomat, mert újat nemigen vettünk. Meg jövőre majd választhatunk még egy nyelvet, ami az olasz lesz. Ezen kívül németet lehet még, de azt érthető okokból nem szeretnék tanulni.

Patrik elismerően nézett rám, látszott rajta, hogy ő azért nem olyan sok nyelvet beszél, így témát váltott.

-      Válasszunk egy zenét - mondta furcsa arckifejezéssel, mire elmosolyodva bólintottam. Jó volt végre megélni egy olyan pillanatot, amikor kivételesen helyettem ő égett.

-      Nézz először te - ajánlottam fel, mivel amit én akartam hallgatni, azt kétszer lejátszottuk (plusz „elénekeltem") ma már.

Patrik odament az asztalhoz, majd leült a szobában levő egyetlen székre. Felnyitotta a MacBook-ot, én pedig kissé szerencsétlenül álldogáltam, majd egy képzeletbeli vállvonás után leültem az ágy szélére, és onnan figyeltem Patrikot. Vagyis a hátát.

Miután láthatólag végzett, a válla felett hátranézett, majd látta, hogy ott ülök. Felállt, hozta a kezében a laptopot, majd nemes egyszerűséggel leült mellém.

Meghallgattuk a számot, ami nekem rendkívül tetszett, úgyhogy megkértem, állítsa folyamatos lejátszásra. A dalon kívül csak egymás lélegzetét hallottuk, aminél megnyugtatóbb dolgot furcsamód eddigi életem során nemigen tapasztaltam. Végül a csendet ő törte meg.