Római remény

| 14 |

Próbáltam úgy tenni, mintha nem érdekelne, amit mondd. Ő csak egy báty, aki nem bírja az öccsét, azért mond ilyeneket róla. De belül megérintett. Persze, hogy megérintett, tízből tíz lányt megérintene, ha ilyen vagy ehhez hasonló dolgokat állítanának az új barátjáról, ráadásul nem is akárki, hanem egyenesen egy idősebb fiútestvér, aki a háttérből mindent pontosan látott.

- Állj le! - Förmedt rá Patrik.

- Nincs igazam?

- Nincs.

Kezdtem kellemetlenül érezni magam amiatt, hogy már megint egy kínos szituációba kerültem.

Odahajolva Patrikhoz a következőt súgtam a fülébe:

- Megyek, majd dumálunk. A fotót pedig küldd át... bárhol.

Épp álltam volna fel, amikor Patrik a csuklómnál fogva visszahúzott az ágyra. Most ő hajolt közelebb azzal a szándékkal, hogy mondjon valamit.

- Elzavarom a barmot és teljesen befejezzük - felelte. Minden egyes szót lágyan és szépen ejtett ki dús ajkán.

Időközben fel sem tűnt, hogy az ágyon levő laptop már nem volt ott, hanem Dani tartotta a kezében. Amint ez feltűnt, rémülten sikítottam fel.

- És kész is - felelte diadalittas mosollyal az arcán.

- Te állat, mit műveltél már megint? - Üvöltötte Patrik.

- Én? Én semmit. Inkább ti! Hova akartátok feltölteni? - Felelt kérdésre kérdéssel Dani. - Végülis már teljesen mindegy, mert a fájl... - pötyögött valamit a gépen - megsemmisült.

Én a fejemet a tenyerembe temetve igyekeztem visszafogni magam és nem legyilkolni Patrik idióta bátyját, miközben Patrik is próbálta megőrizni a nyugalmát.

- Add vissza a laptopot - mondta úgy, mintha azt kérné, add oda a bevásárlólistát, nem pedig azt, hogy most törölted le két ember másfél órás munkáját.

- Közös - vágott vissza Dani, amivel sajnos nem lehetett vitába szállni. - Ha akarom, még a lomtárból is kitörlöm - mondta diadalittasan, miközben próbáltam magamban megemészteni a tényt, miszerint Dani a legeslegszemetebb ember, akivel valaha találkoztam.

- Tényleg, a lomtár! - Csillant fel a szemem, amikor egy tized másodpercre Dani szekálásán kívül valami más is eljutott az agyamig.

- Tessék, kislány? Nem hallottam jól - provokált a fiú. Vagyis csak próbált, mert, ahogy én, úgy Patrik sem reagált.

Úgy döntöttem, már egy egész életre elegem van Daniból és a hozzá hasonló emberekből. Felálltam az ágyról, felkaptam a táskámat a földről és szomorú mosollyal néztem Patrikra. Hát, ezt nem így terveztem.

Egy sima „helló"-val köszöntem el mindenkitől, aki a szobában tartózkodott (azt mégsem mondhattam, hogy „Dani, fulladj meg!; a végén kenőkéssel vágta volna el a torkom), majd kimentem az ajtón, és hátra sem nézve indultam a lift felé. Nem akartam látni a barátom arcán semmilyen érzelmet sem.

Már kiértem a szállodából, a gondolataimba merülve szedtem szaporán lábaimat éppen a metrólejáró felé, amikor kiabálást hallottam magam mögül. Hátra néztem, és nagyon meglepődtem. Nem hittem, hogy utánam jön Patrik.

Megálltam, és mosolyogva néztem, ahogy másodpercek alatt hozzámért, majd szó nélkül megcsókolt.

Ebben a csókban benne volt minden: hogy mennyire gyűlöljük Danit, hogy milyen kis kanál vízben meg tudnánk fojtani, és hogy mennyire szeretjük egymást. Nagyon. De kimondani mindezt talán korai és elhamarkodott lett volna, így egyikőnk sem közölte a másikkal.

Miután elszakadtunk egymástól, boldogan a szemébe néztem, majd megöleltem. Nem tudom, mennyi ideig ölelkeztünk, de egy biztos: egy örökkévalóságnak tűnt.

- Hazakísérlek - mondta határozottan.

- Nem kell, a szüleid biztos várnak, ki lesznek akadva... - ellenkeztem.

- Nem kérdés volt, kijelentés - közölte ellentmondást nem tűrően.

Imádom, ahogy ragaszkodik a dolgokhoz. Olyan jól áll neki! Ráadásul képes a szüleit magára haragítani miattam.

Titkon erre a válaszra számítottam, mert semmi kedvem nem volt ezer évet egyedül tömegközlekedni.

Ujjait rákulcsolta az enyémekre, leengedte kettőnk közé. Így indultunk el a metróhoz.

Eleinte csak némán sétáltunk egymás mellett, majd beszédbe elegyedtünk, a végén pedig már azt vettem észre, hogy egyik témából a másikba csapongunk, és diskurálunk olyan dolgokról, amik eszünkbe jutnak. Foci, bolt, satöbbi.

Időközben vettünk Patriknak négy vonaljegyet (kettő oda, kettő vissza).

- Itt kell leszállni - mondtam, már a buszon ülve, ahol - a metróhoz hasonlóan - egymás mellett ültünk.

Gyalogoltunk egy keveset, majd megálltam a tízemeletes előtt, ahol az ideiglenes otthonom volt.

- Megérkeztünk - mondtam szomorúan, mert nagyon élveztem az idáig együtt töltött időt.

Patrik hozzám hajolt, és adott egy „viszlát-csókot", mire szorosan lehunyva a szememet megöleltem őt.

Az idilli pillanatot a csörgő telefonja szakította meg, mire kénytelen voltam abbahagyni a mozdulatot.

Ahogy Patrik meglátta, ki hívja, zavartan a hajába túrt, majd lenémította a készüléket. Újra rám nézett, azt várva, hogy ehhez most mit szólok.

- Ki hívott? - Kérdeztem félve. Na, nem arról volt szó, hogy egy másik lány, mert százszázalékig biztos voltam abban, hogy Patriknak nem volt, nincs, és nem is lesz egyszerre két barátnője. Hanem azért, mert nagyon rosszul reagált a hívásra.

- Anyám - mondta, és én éreztem egy kis idegességet a hangjában.

- Hívd vissza, biztos aggódik - tanácsoltam, de Patrik megrázta a fejét.

- Ha kitudódik, hogy most téged kísértelek haza, valószínűleg örökre eltiltanak minket egymástól. Vagy még annál is tovább - töprengett.

- A nagynéném kocsija bármelyik pillanatban begördülhet - dobtam be az adu-ászt, ami hatásosnak bizonyult, mert Patrik megrémült. - És az egyikőnknek sem lenne jó - tettem hozzá.

- Jó, csak...

- Csak? - Kérdeztem félve, pedig pontosan tudtam, mire gondol.

- Csak nem tudom, mikor találkozunk legközelebb - hozta fel a témát, ami ezek szerint nem csak engem foglalkoztatott.

Mert a kapcsolatunknak nem volt biztos pontja. Hiába voltunk mindketten Olaszországnak egyazon pontján, ez kevésnek bizonyult. Róma hatalmas város, így nagyon kevés az esélye annak, hogy összefutunk, hacsak... hacsak nem hozunk össze egy találkát.

- Majd megbeszéljük, mikor futunk össze újból - próbáltam átadni a kevés pozitivitásomból a témával kapcsolatban, hogy felvidítsam egy kicsit. Rossz volt így látni.

Patrik válasz helyett csak adott egy utolsó csókot, majd vissza sem nézve elsétált.

Fogalmam sincs, mennyi ideig állhattam kint a tűző napsütésben a gondolataimba merülve. Talán titkon abban reménykedtem, hogy visszajön, és tudunk még egy kicsit beszélgetni. De a józan eszem azt diktálta, hogy nem fog, mert a családja így is le fogja szedni a fejét, Dani pedig szokás szerint szétoltja.

A telefonom csörgése zökkentett ki a gondolataimból. A kis reménylámpa, miszerint Patrik az, hamar eloltódott, mert Patrícia volt. Kinyitottam az ajtót, bementem a lépcsőházba, majd hívtam a liftet, közben pedig fogadtam a hívást.