Római remény

| 09 |

- Elénekled karaoke változatban is? - Kérdezte, én pedig elkerekedett szemmel néztem rá. Szerintem azért ennyire nem volt jó. Aztán amikor láttam, hogy nem viccelt, gyorsan kerestem egyet. Végül az lett, amit a YouTube először kiadott.

Furcsa volt úgy énekelni, hogy az énekesnő nem mondta ugyanazt velem egyidőben. Egyébként a mostani előadásom lényegesen jobb volt, mint az előző, itt nem volt hamis a hangom, és sokkal bátrabban, sokkal felszabadultabban dalolásztam, de még így is borzalmas lett.

Miután vége lett a számnak, néhány másodpercig csak kapkodtam a levegőt, mert az éneklés nagyon kifullasztott.

- Ez nagyon... hogy is mondjam... nem akarlak megbántani, de... szóval kritikán aluli volt - nyögte ki végül. És nem, akármennyire is akartam haragudni rá az őszinteségéért, egyszerűen nem tudtam, mert maximálisan egyet értettem vele és az ő pártját fogtam, miszerint az éneklést hanyagoljuk.

Csak vigyorogva bólintottam egyet, majd néztem Patrik döbbent arcát. Szerintem azt hitte, hogy nem fogom díjazni a szókimondó stílusát, ami mellesleg nagyon is jól állt neki. Pedig tévedett. Véleményem szerint a legjobb emberi tulajdonság az, amikor egy ember nem kertel, és kimondja, amit gondol.

- Gyere át! - Mondta hirtelen, én meg biztos fura fejet vághattam, mert Patrik elröhögte magát.

- Na jó. Figyelj, én értem, hogy a te családod ilyen elnéző meg elfogadó, de az enyém nem! Ez az egész szünet egy egyszerű utazásnak indult. Már önmagában elég nagy baj, hogy találkoztunk. Nagyon szépen kérlek, ne tetézd, mert annak nem lesz jó vége. A szüleim azt hiszik, most a nagynénémmel vagyok a Colosseumnál és képeket csinálunk meg olasz fagyit eszünk a tikkasztó hőségben, mit sem sejtve a valódi programomról. Erre te áthívsz magatokhoz. Egy fiú, érted? Egy fiú! A szüleim a barátnőimmel sem szívesen engednek el. Teljesen kiakadnának, amikor majd este csetelünk a mai programomról, hogy átmentem egy számukra idegen fiúhoz! - Daráltam le Patriknak a szöveget, aki kifejezéstelen arccal bámult rám.

- Amúgy a családom nincs itthon, elmentek nélkülem a Colosseumhoz, mert amikor felkeltettek, azt mondtam, nem vagyok jól, hogy itt maradhassak, csak hogy te átjöhess. Én arról nem tehetek, hogy nem szóltál a szüleidnek a programváltozásról - kontrázta. - És én veled ellentétben egyáltalán nem sajnálom, hogy megismertelek - vágta a fejemhez befejezésül. Az agyamban cikáztak a gondolatok, majd szomorúan lehunytam a szemem. A francba, de igaza volt!

- Mondd a címet - kértem, mire Patrik arcán egy elégedett mosoly jelent meg.

Miután elmondta, letettük, én pedig felnyitottam (ismét) a laptopomat, majd beütöttem a Google Maps-be a két címet, így az megtervezte az útvonalamat. Busz, kis séta, metró, sok séta, és ott is vagyok. Nagyszerű. Már csak jegyeket kellett valahonnan szereznem.

Bementem a fürdőszobába, és ellenőriztem magam. Virultam, de szó szoros értelmében. Igaz, a karikák a szemem alatt nagyon látszódtak, így cselekednem kellett. Most nem a sulis sminket alkalmaztam (szempillaspirál + szájfény + szemceruza), hanem egy kicsit többet. Szem alá korrektor, szempillaspirál, szájfény, szemceruza, fekete szemhéjpúder, fekete tusvonal - ezek kerültem rám. Kicsit meg akartam felelni. Kicsit.

Felvettem a fekete szandálomat, felkaptam a fekete oldaltáskámat (a bőröndömből szedtem elő, nem ezzel jöttem), amiben a fekete bőr pénztárcám és a napszemüvegem volt, a farzsebembe tettem a fekete telefonomat, amin nem mellesleg egy fekete tok volt, a bal első zsebembe pedig a fülhallgatóm került. Aztán a kulccsal -amit Patrícia adott még az érkezésemkor vészhelyzet esetére- bezártam, majd lementem a lifttel. Ahogy kiértem, megcsapott a semmivel össze nem téveszthető nyár-feeling. Az egyetlen furcsa a dologban, hogy ősz volt. Ahogy körülnéztem, feltűnt, hogy ezen a kevésbéforgalmas városrészen nem lesz egyszerű találni egy újságost, ahol árulnak bérletet. Így egy irányba elkezdtem sétálni, mert a sarkon láttam egy üzletet. És talált süllyedt - újságos. Nyitott volt, a tízemeletes aljában nagyon sütött rá a Nap, és, hogy az eladó ne aszalódjon meg a tűző napsütésben, egy napernyőt erősítettek az üzlet tetejéhez. Odaléptem a pulthoz, ahol egy velem egyidős lány állhatott. Vettem egy 72 órás bérletet. Lehetett volna 24 vagy 48 órásat is venni, de én azért még akartam használni...

Amikor végeztem a vásárlással, megnéztem a térképet, hogy merre és mennyit kell mennem a buszmegállóhoz. 200 méter. Az nem sok. Elsétáltam, miközben folyamatosan csak agyaltam, Mit akarhat tőlem egy olyan srác, mint ő? Vagy csak játszani akar velem? Vajon a hangomról a kezdetektől fogva tudta, hogy iszonyúan béna, és csak tesztelt, hogy hogyan reagálok bizonyos helyzetekre, vagy tényleg azt hitte, van bennem valami, amit eddig még nem fedeztem fel? Ilyen és ehhez hasonló gondolatok társaságában megnéztem, mikor jön a következő jármű. 11 percet kellett várnom, így ráírtam Patrikra. Zenét azért nem hallgattam, mert annyira belemerültem volna a hallgatásába, hogy a végén nem tűnik fel a tömegközlekedési eszköz érkezése. A fiú nem írt vissza egyből, rámentem az egyik népszerű hírportálra megnézni, mi történik addig, amíg nem vagyok otthon. Semmi, vagyis minden. Szomszédok valami Isten háta mögötti helyen egymásnak estek. Az M0-son baleset történt. Hetente többször előfordul. Hiába pörgettem végig a híreket, semelyik nem keltette fel az érdeklődésemet, így unottan zároltam a telefonomat, majd elraktam. Természetesen néhány másodperccel később újra elő kellett vennem a készüléket, mert megszólalt a Messenger idegesítő értesítéshangja. Örömmel konstatáltam, hogy Patrik írt, hogy hol vagyok. Írtam, hogy most szállok fel a buszra, mert időközben begurult a megállóhoz. Nem volt üres a busz, de nem is volt tele, így ott foglaltam helyet, ahova, ha tehetem, mindig ülök - a busz utolsó előtti székére. A hely szabad volt, így onnan írtam tovább Patriknak, aki jó társaságnak bizonyult kábé mindenhez. „Bocs, csörög a telefonom, anyámék hívnak, miután szimuláltam, írok." - írta. Ezen jót mosolyogtam, hiszen azt írta, hogy ír. Másfelől pedig megrémültem, hiszen csak most esett le, hogy tulajdonképpen a rövid időből, amit a városban tölt csak miattam kihagyott egy programot. Emiatt bűntudatom lett, bár nem tartott sokáig, hiszen a gondolatvonatom akarva-akaratlanul zakatolt tovább a fejemben, csapongva az éppen aktuális témáim között.