Római remény

| 24 |

Végül éltem a lehetőséggel, és egy olyan étterembe ültünk be, aminek panorámája a Colosseumra nézett.

Az étlapról kiválasztottam az ételt (a pizzakísérletezés még érvényben volt), a nagynénémnek viszont nem találtunk semmi fogára valót (vigyáz az étkezésekre, jövő hétvégén maratont fut), így ő elment a szomszéd helyre, ami egy görög étterem volt. Én viszont maradtam az első helynél, úgyhogy oda ültem be és kértem ki a kaját.

Unottan pörgettem az Instát és néztem az izgalmasabbnál izgalmasabb sztorikat (4 centis műköröm a köbön), amikor egy árnyék vetült a telefonomra, aminek következtében annak fényereje megváltozott. Felemeltem a fejem, amikor szemben találtam magam... Patrikkal.

-      Szia - tört rám hirtelen a boldogság. Ilyenben biztos nem részesülnek az osztálytársaim, akárhány barátot is szednek össze a szünetben.

Felálltam, mire azonnal odahajolt hozzám és egy hosszú, szenvedélyes csókkal köszöntött.

-      Nem láttalak titeket erre - kezdtem a beszélgetést szomorúan.

-      Végül nem is itt voltunk. Shoppingoltunk egyet, miután visszafordultunk.

Magyarul teljesen feleslegesen pásztáztam a tömeget.

-      Hogyhogy? - Ez volt az első kérdés, ami eszembe jutott, miután felocsúdtam a döbbenetből.

-      Már voltunk itt egyszer.

-      Nélküled - mondtam egyből, hisz pontosan vágtam a sztorit.

-      A másik ok pedig az volt, hogy a szüleid mérgesek.

-      Rám - javítottam ki egyből, nehogy még a végén Patrik rosszul érezze magát és azt higgye, ő a hibás.

-      Igen, de a szüleim nem akartak belefolyni a vitánkba, ezért hagytuk ki ezt a „csodát" - biccentett lazán a Colosseum felé, mint aki már annyit járt ott, hogy szinte megunta. Pedig a nagynéném hiába beszélt mindenféle szó szerint ősrégi dolgot, azért a látvány és maga a tudat, hogy én bizony már jártam itt, felejthetetlen marad.

-      És akkor hogyhogy ott voltatok?

-      Eredetileg jöttünk volna, de a bátyám szólt, hogy itt vagytok, és a vitátokat is kitálalta a szüleimnek.

-      Te beszéltél erről neki? - Döbbentem meg.

-      Dehogy. Véletlenül nem zártam le a telefonomat, és elolvasta a beszélgetéseinket - forgatta a szemét.

-      A kis tetű - mondtam dühösen.

A beszélgetés közben számomra egyáltalán nem tűnt fel, viszont a végén, amikor vége lett a kis beszélgetésünknek, realizáltam, hogy ajkainkat csupán néhány centi választja el egymástól, egyszerűen kényszert éreztem rá, hogy még egyszer megcsókoljam úgy igazán, mint a legelején.

Lassan közelebb és közelebb hajoltam hozzá, azonban Patrik leállított.

-      Na, én megyek is, a szüleimnek azt mondtam, körülnézek.

-      Nem, maradhatsz nyugodtan - szóltam kicsit feszülten, hiszen, ha egy filmben lennénk, ez lenne a tökéletes csók - háttérben a Colosseummal.

-      Akkor mondom máshogy: jön - biccentett a hátam mögé.

-      Ki? - Kérdeztem, és abba az irányba kaptam a fejem, amerre ő mutatott, és láss csodát: megnyújtott léptekkel közeledett a nagynéném.

Mire visszafordultam, nem volt ott senki; Patrik eltűnt, így még elbúcsúzni sem tudtunk.

Patrícia mit sem sejtve, közömbös arccal ült le az asztalhoz. Valószínűleg Patriknak sikerült még időben eliszkolnia, a nagynénémet pedig lefoglalta a telefonjának bújása. És még a mai tinik az elektronika rabjai...

Ebéd után elsétáltunk a kocsihoz, majd hazamentünk.

A visszaút viszonylag csendesen telt, emiatt kellemetlenül éreztem magam. Be akartam nyomni a rádiót, azonban nem tudtam, hogy melyik az a gomb a sok közül, így a nagynéném rám mosolygott, majd megnyomta az egyiket, aminek következtében elindult egy „elmegy" kategóriába sorolható mai sláger. A kocsi ki is írta a címét, ami valami In My Mind volt.

A délután és este folyamán én csak sorozatot néztem (5 részt zsinórban, szerintem nem vagyok normális, viszont a dologhoz hozzátartozik, hogy a rendezők tudják, hol kell új részt kezdeni, tehát az ember izgul rajta; olyan, mint valami drog). Az estéből csak annyit érzékeltem, hogy Patrícia leugrott boltba meg elment tankolni, engem pedig magamra hagyott a sorozatommal.

A szokásos esti rutinom után néztem a nap lezárása végett még egy részt, aztán már tényleg mentem aludni. Igaz, ekkor éjjel fél egy volt, és csak azért hagytam abba a sorozatnézést, mert már nem találtam olyan pózt, amiben ne fájt volna mindenem. Kezdem úgy érezni, hogy ebben a néhány napban nem csak behálózott a szerelem, hanem elkezdtem őrültté-és sorozatfüggővé válni, holott egy héttel ezelőtt még ennek az egész életmódnak a szöges ellentéte voltam, és majdhogynem megvetettem, aki így él.

Patrícia nyolckor keltett, és valami olyasmit mondott, hogy „na, akkor ma fürdő". Bevallom, nem nagyon emlékszem, mert akkor még javában aludtam.

Ahogy kimentem a szobámból, már értettem, mire gondolt. Épp egy sporttáskába pakolta be a wellnessezéshez szükséges dolgokat.

-      Hova is megyünk pontosan? - Kérdeztem, miközben összeszorítottam a szememet, mert annak még nem volt ideje megszokni a hirtelen fényváltozást.

-      Átküldtem a linkjét - mosolygott rám ádázul a nagynéném, majd tovább pakolt.

Felkaptam a telefonomat a kis polcomról és megnyitottam az olvasatlan üzenetet. Valóban ott volt a hely honlapja. Megnyitottam, ahol részletesebb beszámoló volt a spa-ról.

A linket másoltam és átküldtem Patriknak, alá pedig csak annyit írtam: „Itt leszek ma".

A válasz alig egy percen belül érkezett is: „Akkor mi is." Rövid, tömör és megmosolyogtató. Bár bevallom, fogalmam sincs, hogy Patrik családja hogy ilyen rugalmas, és egyáltalán: hogyan tudja rávenni a szüleit - de legfőképpen Danit -, hogy oda menjenek, ahova mi is? Ráadásul reggel szólok nekik, és délelőtt hirtelen ott teremnek...

Negyed tízkor indultunk (addig össze is pakoltam a cuccaimat; Patrícia értelemszerűen nem turkál a személyes holmijaim között), és tízre a megbeszélt helyen voltunk.

A belépők megvétele után az öltözőbe mentünk, ami természetesen külön volt a nőknek és a férfiaknak.

Miután átvettem a bikinimet (meglepően tetszett magamon, pedig azelőtt nem nagyon fogadtam el magam; éljenek az önértékelészavar-mentes napok), a tornatáskámat beraktam a szekrényembe (kaptam sajátot, mondván, nagy vagyok) és vártam Patríciára.

Fél perc múlva ő is végzett, úgyhogy együtt mentünk a medencetérbe.

És itt le is esett az állam a döbbenettől.

Nem elég, hogy hatalmas volt a belső rész is, volt ott mindenféle medence: külön a gyerekeknek, melegvízű, két belső csúszda, ami fedett volt, csak a két vége volt belül, egyébként végig kint ment, ám ezt csúszás közben nem lehetett érzékelni. És egy hatalmas medence, aminek csak a fele volt bent, a másik fele kint helyezkedett el, és egy kis szakasz kötötte össze őket. Hullámmedence és sodrófolyosó volt bel-és kültéren is; ezeket rossz idő esetén is lehetett alkalmazni. A külső területeken található volt vagy hat csúszda - mind különböző.

Természetesen a csúszdáknál kezdtem, és miközben álltam sorba, folyamatosan pásztáztam a szememmel a tömeget. Patrikot sajnos nem láttam, viszont annyira elbambultam, hogy a mögöttem álló kisgyerek szólt olaszul, hogy én jövök.

Egy csomót csúszdáztam, fogalmam sincs, mennyiszer mentem fel a lépcsőn és hányszor vártam ki a kígyózó sort. Gyereklélek vagyok, ezzel nem lehet mit kezdeni.