Római remény

| 22 |

-      És mi az, hogy stílust váltottál? - Szólt elképedve anya.

-      Küldök képet, miután letettük - próbáltam mihamarabb megszakítani a hívást, ami természetesen sikertelen volt. Bár ez bizonyos szempontból tekintve jó nekem, mert minél később akadnak ki, annál később rontják el (még ennél is jobban) a napomat.

-      Oké, ugorjunk. Honnan tudta egyáltalán ez a Patrik gyerek a címedet?

-      Amikor náluk voltam, hazakísért.

-      És azt mégis hogy értsem, hogy andalogtatok kézen fogva a városban? - Akadt fenn (ismét) apa.

-      Úgy, hogy kézen fogva andalogtunk a városban - ismételtem meg.

-      Aztán? - Sóhajtott anya. Ez csak jót jelentett, mert kettőből egy ember már unta.

-      Aztán jött Patrícia, meglátott, és hazahozott minket. Illetve csak engem, mert Patrikra rácsukta az ajtót - helyesbítettem.

-      Ezt még emésztjük, viszont határozatlan ideig nem találkozhatsz vele - mondta apa diplomatikusan úgy, mintha egy ítéletet hozna meg. Jogos volt, hiszen a helyi bíróságon dolgozik.

Összeszorítottam a számat, felfele pislogva igyekeztem visszatartani a kiszökni készülő könnycsepjeimet annak ellenére, hogy pontosan tudtam: minket nem lehet csak úgy elválasztani egymástól, ahhoz a mi kapcsolatunk valamilyen különös oknál fogva túl erős.

-      Na, jól van. Örülünk, hogy elmondtad - szólt anya, mire apa morogni kezdett.

-      Sziasztok - szóltam, és anya elfektette a telefont (legalábbis olyan hangot adott), de a hívást nem nyomta ki.

-      Úristen, barátja van! És csókolózott! Rómában - ámuldozott anya.

-      Én ennek azért annyira nem örülök. A végén olyan kis liba lesz belőle, mint az osztálytársaiból - mormogta apa. Hű, eléggé megviselhette a dolog.

Ezt viszont nem állt szándékomban tovább hallgatni, úgyhogy véget vetettem a hívásnak. Érdekes módon egyből benyitott a nagynéném, mire odanyújtottam neki a telefont. Szó nélkül kikapta a kezemből.

Hát, jól állunk.

Csináltam magamról egy képet, ahol a hajam és a körmöm is látszódott, a kép alá pedig csak annyit írtam: „Új én", majd rányomtam a küldés gombra, a szüleim pedig két másodperccel később már látták is az üzenetemet - legalábbis a Messenger szerint.

A nap további részében nagyon lehangolt voltam, úgyhogy inkább olvastam, majd, amikor a nyakam elzsibbadt, sorozatot néztem - kapásból három részt. Ilyen ez. A két dolog a világon, ami képes elvonni az ember figyelmét. Ezek által egy teljesen más világba csöppenünk bele; kitalált szereplők kitalált cselekményeinek tömkelege: a megmentőm.

Amíg a füles a fülemben volt, fel sem tűnt, hogy a nagynéném megvacsorázott, úgyhogy kénytelen voltam egyedül enni. Megjegyzem, egy falatot sem nyeltem le szívesen, de tekintve, hogy már jártam így, és nem sült el valami jól (borzasztóan rosszul lettem), inkább valahogy legyűrtem a sonkás-sajtos-margarinos kenyérszeletet.

Elmentem zuhanyozni, majd a változatosság kedvéért megnéztem még egy részt a PLL-ből.

Időközben spontán átpörgettem a Spotify által nekem ajánlott zenéket, és találtam egyet, ami igen megtetszett, úgyhogy vagy ötször meghallgattam a Rude című számot a MAGIC!-től.

Hajnali egyig csak forgolódtam, mert egyszerűen nem hagyott aludni sem az agyam (valahogy minden este az elkövetett hibáimról vetít filmet, amiből, valljuk be, mostanában elég sok van), sem pedig a lelkiismeretem, és képtelen voltam feldolgozni egyetlen nap sűrű történéseit.

Patrícia tényleg komolyan vette a büntimet, ugyanis másnap otthon maradt, pedig a vendégeknek fuvart kellett volna szerveznie a reptérre.

A laptopomat, a tabletemet és a telefonomat is elvette, úgyhogy maradt a könyv. Viszont olvasás közben elzsibbadt a nyakam.

-   Hány tantárgyból van leckéd? - Kérdezte Patrícia.

-      Matek, irodalom, nyelvtan, olasz - soroltam, és eszembe jutott, hogy mekkora kitolás volt az idegen nyelvből házit adni. Azt úgy is tanuljuk eleget a suliban,

-      Minden elkészített házi feladatért visszakapsz valamit. A fülhallgató lesz az első, amit visszaadok.

Tehetetlennek éreztem magam. Nem veszekedhettem vele, hiszen ő mégiscsak a nagynéném, és ebben az egy hétben ő felel értem, azonban olyan ügybe ütötte bele az orrát, amihez egyáltalán nem volt köze. Csalódottan bólintottam és nekiálltam a mateknak. Az ment a legjobban.

-      Miért kell ezt csinálni - gondolkodtam hangosan a rendkívül kényelmetlen konyhaszéken ülve, mert már megint elakadtam, ezzel elveszítve a maradék lelkesedésemet is. A helyzet kilátástalan volt, és a nap még előttünk állt.

Pechemre a nagynéném a kanapén ült, és hallotta, amit mondtam.

-      A végén még eltereli a sok fiú a figyelmedet - válaszolta diplomatikusan, miközben a szemközti konyhaszéken látszólag olvasott, de valójában tudtam, hogy engem ellenőriz.

Háromnegyed óra alatt megírtam a matekot, majd a magyarokat is befejeztem (fél-fél órám ment rá).

-      Most már visszakaphatom a telefonomat is? - Kérdeztem, mert már a fülhallgatóm és a tabletem is nálam volt, de a telefonom még nem. Pedig az igazán fontos lett volna, mivel Patrik nagy valószínűséggel Messengeren írt (ha egyáltalán írt, de bíztam benne, hogy gondolt rám és látta, hogy már régóta nem voltam elérhető, érdeklődik felőlem), és valamilyen okból kifolyólag oda az iPad-emen nem tudtam bejelentkezni.

-      Az olasz után - felelte, én meg állhattam neki a több tucat szó bemagolásának.

Aztán, amikor Patrícia elment mosdóba, gyorsan elővettem a tabletemet, és örömmel konstatáltam, hogy Patrik Instán is írt.

patrik._.official: Volt balhé?

Rövid, de lényegretörő. És fájdalmasan igaz.

matildavarga: Talált, süllyedt.

patrik._.official: Bővebben?

matildavarga: Anyáék szörnyen pipák rám, és nem csak a hajam miatt. A mai napomat végig kell tanulnom (hosszú sztori, később beszámolok róla ha esetleg érdekelne). Gondolom, az nem lep meg, hogy abszolút negatív szereplő vagy az életemben a szemükben...

patrik._.official: Nem új a dolog.

-      Mit csinálsz? - Szólt a nagynéném hangja egyenesen mögülem.

A tablet tokját azonnal rácsaptam a készülékre, de biztosra vettem, hogy lebuktam, hiszen erényes hangjától összerezzentem.

-      Tanulj - szólt, cseppet sem kedvesen. Úgy éreztem magam, mintha a katonáságnál lennék, noha még sosem voltam katona. De a régebbi, milliónyi szempontból szebb és könnyebb életemben apukám rengeteget mesélt az ottani időszakáról és arról a fegyelemről, ami odabent zajlott. Néhány tanár is megirigyelné az iskolámból...

A nagynéném néhány „kedves" szót kivéve egyáltalán nem szólt hozzám, szinte az egész napot velem egy helyiségben töltötte és dolgozott. Még vacsoránál sem kérdezte meg, hogy mit kérek, csupán elém dobott egy vékony szelet vajas kenyeret.