Római remény

| 25 |

Emlékszem, még általánosban az év végi kirándulás keretein belül ellátogattunk egy szlovák csúszdaparkba, ahol először próbáltam ki az úgynevezett víziló csúszdát. Először nagyon féltem, mert iszonyat erősen sűvített a szél, ráadásul egyszerre egy csúszúgumiban két embernek kellett lecsúsznia. A bökkenő csupán az volt, hogy akkor elképesztően vékony voltam, és egy velem egy súlycsoportban lévővel csúsztam le, mert ő volt a legmagabiztosabb a jelentkezők közül.

A csúszás zökkenőmentesen zajlott, és a mai napig emlékszem a pillanatra, amikor azon a rendkívül meredek lejtőn lecsúsztunk.

Miközben ezt a csodás emléket idéztem fel, azon kaptam magam, hogy korog a gyomrom.

Lecsúsztam a csúszdán - még hajtottam is magam a kezeimmel, ezzel rásegítve a csúszás idejére - és sietve mentem a nagynénémhez, aki végig a fűben feküdt és olvasott a Napon.

-      Éhes vagyok - szóltam, mert a hasam is el kezdett fájni az ürességtől.

Ahogy kimondtam, Patrícia - mintha csak erre várt volna - egyből összecsapta a könyvét, bedobta a táskájába és se szó, se beszéd feltápászkodott.

Kiválasztottunk egy faházat, ahonnan az ebédet szándékoztuk venni, majd kiválasztottuk az ételt.

Patrícia ki is kérte - de még milyen kiejtéssel! Ilyennel még a magántanárom sem beszél, pedig ő is élt olasz nyelvterületű helyen.

Leültünk egy asztalhoz, és benyomtam a rántott sajtot rizzsel és citromfüves ice teával (tipikus strandos kaja), amíg a nagynéném kicsit emberibb módon fogyasztotta el a gyros-t.

Már csak néhány falat volt hátra, amikor megláttam Patrikékat kijönni a kapun. Pontosabban csak Danit, de gyanítottam, akkor a barátom is ott lehet valahol. Gyorsan megettem a maradék ételt, és az ujjaimat ropogtatva vártam, hogy Patrícia is mihamarabb befejezze az evést, és „kidobom a papírtányérokat" ürüggyel megkereshessem Patrikot. A nagynénémnek még töméntelen mennyiségű hús és egyéb saláta hevert a tányérján. Emiatt keresnem sem kellett a fiút, ugyanis fél perccel később bátyja feltűnése után megjelent Patrik is, a maga teljes valójában. Néhány pillanat múlva pedig úgy, ahogy volt, el is tűnt a látóteremből.

-      Kidobom a tányérokat - ajánlottam fel egyből, amikor Patrícia még le sem nyelte a falatot.

Válaszul csak bólintott, én pedig felpattantam, és közöltem, hogy „fú, még mosdóba is kell mennem".

Gyorsan odafutottam a szemeteshez, majd ahelyett, hogy az épület, azon belül is a mosdó felé vettem volna az irányt, elkezdtem egy random irányba menni, és terveim szerint át akartam fésülni az egész fürdőt.

Ám erre szerencsére nem volt szükség, mert, ahogy elindultam, szinte beleütköztem Izába, Daniék anyukájába.

-      Helló - köszöntem, és már kerültem volna ki, mivel az, hogy találkoztunk, egyfajta megerősítést adott arra, hogy jó irányba haladok. Ám ehelyett az anyuka elállta az utamat, így ellehetetlenítve azt, hogy tovább menjek.

-      Patrik fiam azt mondta, jöjjünk ma ide, mert „lesz itt sok minden". Ebbe, gyanítom, te is beletartozol - adta értésemre, hogy pontosan tudja, ezt mi így akartuk, ezért lett így.

-      Aham - motyogtam, és kikerülve a hölgyet, szedtem tovább a lábaimat.

Nem sokkal később megláttam egy pokrócon ülve Patrikot. Egyből elkezdtem szaladni, és ha rajtam múlik, sikongatva a nyakába ugrok. Ez mind szép és jó, csakhogy a sors keze belenyúlt az elképzeléseimbe, és egy botot rakott az út közepére, amiben sikeresen elbotlottam, így szinte ráestem Patrikra. Ő viszont mit sem sejtve a kilétemről, a könyökével elegánsan visszalökött, úgyhogy a felkaromon lett egy szép, nagy lilás-kékes folt.

-      Aú - jajdultam fel, mire Patrik bár hirtelen, de végre felém kapta fejét, így láthattam ijedt arcát.

Először csak nagyokat pislogott, majd összeráncolta a szemöldökét, végül hitetlenül felröhögött, odahajolt hozzám és hosszasan megcsókolt.

Le sem tudom írni, milyen érzések kavarogtak bennem akkor, abban a pillanatban. Maradjunk annyiban, hogy egy ember élete során nem sokszor érez még ehhez hasonlót sem.

-      Hát eljöttél - mondta Patrik, mintha egy amerikai romantikus filmben lennénk.

-      Én akkor is itt lennék most, ha te nem - közöltem vele, mert a végén még elszállna magától, hogy körülötte forog a világ. Vagy, várjunk csak, ez részben igaz. Az én világom körülötte forog. És ezt valahogy a tudtára kellett adnom, így hozzátettem: - csak akkor nem érezném magam ilyen boldogan.

Patrik csak elmosolyodott, és még egyszer megcsókolt. Majd még egyszer. A sorozatot egy ideges krákogás szakította félbe.

A homlokomat a homlokának döntöttem, így ő is kinyitotta a szemét. Egyszerre fordítottuk a fejünket a hang irányába, ahol Patrícia állt teljes életnagyságában, csípőre tett kézzel, egy kis számonkérő tekintettel megspékelve.

-      Miben állapodtunk meg? - Kérdezte dühösen. A kérdés persze költői volt, ha akartam volna se tudtam volna válaszolni rá, ugyanis egyből jött a monológ, és nem túl szép jelzőkkel illetett se engem, se a barátomat. A legfinomabb jelző a „nőcsábász" volt.

Közben Patrik észrevétlenül megfogta a kezem és bátorítóan megszorította.

-      ...most pedig velem jössz - fogta meg a karom, és szó szerint elráncigált a pokrócról.

-      Szia...sztok - intettem a szabad kezemmel. Ugyanis a nagy romantikázások közben fel sem tűnt, hogy ott van Patrik apukája, és... és bizony Dani is. Aki gúnyos mosollyal a fején nézte a műveletet. Gondolom, egyáltalán nem bánta, hogy ez történt.

-      Mégis, hogy képzelted ezt? És hogy találtál ki ilyen alibit? És egyáltalán: én hogy dőltem be neki? - Mormogta Patrícia. Ezután csak szó nélkül követtem, és kénytelen voltam eltűrni a minősíthetetlen minősítések áradatát.

Már azon sem lepődtem meg, hogy a nagynéném egy „indulunk"-kal szakította meg a hegyibeszédét, és amint a vállára rántotta a sporttáskáját, megragadta a csuklóm, hogy esélyem se legyen visszaszökni.

Legközelebb az öltözőben engedett szabadon (mint a kutyákat, de szuper!), ahol már biztos távolságra tudhatott az összes létező fiútól a világon. Akkor is csak annyi időre, amennyi elég egy szekrény kinyitásához, vagyis nagyjából olyan 20 másodperc. Komolyan vehette a dolgát, ugyanis akkor meg valami olyasmit vettem ki a szavaiból, hogy „jó idő van, majd otthon átöltözöl". Emiatt egy szál vizes bikiniben caplattam át a parkolón a kocsiig, amiben a dögmeleg fogadott.

Az út szó nélkül telt, csendben mentünk fel a lakásba is.

-      A fürdőben leszek - jelentettem be. Semmiféle reakciót nem kaptam. Mondjuk nem is számítottam rá.

Megnyitottam a zuhanyrózsát és megmostam a hajamat, ami a klóros víztől elviselhetetlenül büdös lett.

Mivel még délután volt, amikor végeztem, és a nagynéném nem volt beszélgetős kedvében (természetesen még mindig be van rám rágva a Patrikos sztori miatt), unalmamban végigpörgettem az Instát. Hát, mit ne mondjak, sok izgalmas nem volt benne. Ennyi pörfekt lájfot egy helyen!