Római remény

| 23 |

Így történt, hogy a csütörtököt végig tanultam. Ebédre kaptam fagyasztott pizzát, amit nem szívleltem, sőt! Szégyennek találtam, hogy az olasz fővárosban mirelit pizzát kell ebédelnem... Estefele végeztem az összes leckével, és a nap végére sikerült belátnom, hogy ez végülis nem olyan rossz nekem. Habár a barátommal nem is találkozhattam, de a létező összes házimat megírtam, így a szünetre ennyi is volt a tanulás. A napomat ezen felismerésen felül 3 sorozatrész és a Bábel mentette meg. Utóbbit sikeresen kiolvastam, és nagyon tetszett.

Sikeresen elaludtam, viszont a tanulás nem fárasztott le annyira, mint egy egész napos kirándulás, úgyhogy fél hatkor felébredtem és egyszerűen nem tudtam visszaaludni. Úgy tűnt, mintha évek óta forgolódnék; egyszerűen nem jött álom a szememre. Hat körül letettem róla, és kiosontam a konyhába, de sajnos egy bontott doboz kekszen kívül nem találtam semmit. Egy képzeletbeli vállrántást követően a csemege és egy fél literes víz kíséretében halkan kinyitottam az erkélyajtót és lábujjhegyen kisettenkedtem a teraszra.

Így utólag nem is bántam, hogy ébren maradtam, hiszen szemtanúja lehettem a gyönyörű napfelkeltének.

Ilyenkor még nem volt olyan sok autó az utcán, csupán néhány percenként tűnt fel egy-egy kocsi fényszórója. Igaz, az ég kicsit borult volt, a Nap sugarai azonban nem adták fel a küzdelmet és sikeresen átjutottak a felhőrétegeken.

Nem hallgattam zenét, így maximálisan tudtam koncentrálni a reggel adta hatásokra. A madárcsicsergés olykor idegesítő, most azonban nyugtató hangjára; arra, hogy az első reggeli busz sokkal hangosabb volt, mint az előtte elhaladó járművek bármelyike.

Már sajnálom, hogy nem készítettem time-laps felvételt az égboltról, hiszen biztos vagyok benne, hogy gyönyörűlett volna, bár ezt a hangulatot semmiképp sem adta volna vissza.

Miközben néztem a tájat és a szemközti házak villámhárítóiról visszaverődő fénysugarakat, teljesen elvesztettem az időérzékemet. Egy apró kopogás zökkentett ki gondolatmenetemből. Odakaptam a fejemet, és láttam, hogy Patrícia int.

Feltápászkodtam a székből, és az idő közben üressé vált kekszes zacskót és a vizes palackot, majd bementem a lakásba.

A nagynéném nem szólt semmit, szerintem néha ő is szokott ilyen reggeleket tartani. Ha meg nem, akkor nem tudja, mennyi mindenből marad ki.

- Végeztél az összes leckéddel, igaz? - Szólt hozzám a mai nap folyamán először a nagynéném, még mindig némi ellenszenvvel a hangjában. Legalább már nem olyan mogorva arccal nézett rám; enyhült a tekintete a tegnapihoz képest.

- Igen - jelentettem ki kurtán, mert ebben az egyben biztos voltam. Álmomból felkeltve is tudtam volna mind az ezer (jó ez talán túlzás, de nekem annyinak tűnt) tegnap tanult olasz szót.

- Nagyszerű. Akkor ma elmegyünk a Colosseumhoz! Kilenckor indulunk, addigra legyél kész - jelentette ki tekintélyt parancsolóan.

- Mennyi az idő? - Kerestem lustán egy órát a lakásban, azonban - ez eddig fel sem tűnt -, de nem találtam. Se falit, se digitálisat. Patrícia ilyen szempontból igen modernnek számított.

- Negyed kilenc - hihetetlen, hogy elszaladt az idő! Mintha csak most láttam volna a telefonomon 5:30-at...

Rekordidő alatt megreggeliztem, felöltöztem, fésülködtem, és mivel a nagynéném elég szigorú volt ma reggel (is), a fogmosás nem fért volna bele, helyette inkább bevettem egy epres rágót.

- Indulhatunk - artikuláltam nyammogva, hiszen a rágót rágni kell.

- Nagyszerű - csapta össze a tenyerét, és kitessékelt a lakásból; még a cipőfűzőmet sem volt időm bekötni, olyan ütemet diktált.

- Mehetünk - mondtam, mire elővette a kocsikulcsot, kinyitotta az autót és beültünk.

Igaz, tegnapelőtt a vezetőülés mögé ültem, ma pedig az anyósülésen foglaltam helyet, de ettől függetlenül eszembe jutott, hogy mi is történt két nappal ezelőtt ugyanebben a járműben.

A rázkódó út ellenére gyorsan írtam Patriknak, minden mindegy alapon:

matildavarga: Most indulunk a Colosseumhoz.

Ezt a cselekedetemet nem tudom megindokolni még én magam sem. Talán csak azt akartam, hogy tudja, merre talál, ha netalántán keresne.

Már ott voltunk, és éppen indultunk volna a felfedező túránkra, amikor egy ismerős hang ütötte meg a fülemet. Illetve kettő. Az első a Messenger tipikus értesítéshangja volt (az értesítésszalagról le tudtam olvasni, hogy Patrik írt), a másik pedig egy sokkal élethűbb, sokkal állatibb hang: Danié.

Azonnal sarkon fordultam, és tőlem alig két méterre állt Patrik bátyja.

- Nocsak-nocsak. Még tart a lamour? - Kérdezte gúnyos mosollyal az arcán.

- És még tartani is fog egy ideig, ha elmondod, hol van a barátom - vágtam rá kapásból, és már kezdett rászokni a fülem és a szám is a barátom szó használatára a Patrik helyett.

- Akkor nem mondom el - felelte frappánsan.

- Légyszi - mentem át kérlelő hangsúlyba. Persze igyekeztem egy kis gúnyos vonalat is belevinni, hiszen nélküle is biztos voltam benne, hogy rálelnék Patrikra.

Dani nagy valószínűséggel belátta, hogy az ő segítsége nélkül is boldogulnék, úgyhogy megkönnyítette a dolgomat és elnavigált a fiúmhoz. Ez igen gyanús tett volt tőle, de nem volt időm ezen agyalni.

Elszaladtam a kasszához, ahol valóban ott állt Ő, teljes életnagyságban. Igaz, hogy tegnapelőtt találkoztunk utoljára, de mégis ezer évnek tűnt.

Én futottam, ő pedig lazán megfordult; félő volt, hogy szétesik. Már majdnem odaértem, amikor egy hang a hátam mögül rám szólt.

- Indulás - kiabált rám a nagynéném, mire én ahelyett, hogy szófogadóan sarkon fordultam volna, gyorsítottam a tempómon és köszöntem.

- Szia - mosolyogtam rá. Tipikusan az a fáradt, mégis boldog mosoly volt.

Épphogy megfordult és visszamosolygott, Patrícia még egyszer szólt.

- Itt hagylak - fenyegetőzött úgy, mintha csak a kutyájának mondaná, hogy vége a sétának. Bár ő egy kutyával szebben bánt volna.

- Mennem kell - suttogtam szomorúan. Két méterre lehettünk egymástól, de ő mégis le tudta olvasni a számról

- Menj - kacsintott rám, mire szomorúan megfordultam és vissza sem nézve, lehajtott fejjel követtem a nagynénémet. Igen, komolyan veszi, hogy Patrikkal minden féle-fajta kapcsolatot meg kell szüntetnem.

Két órán át bolyongtunk, és ez az idő pontosan elég volt arra, hogy Patrícia az összes létező adatot elmondja a Colosseumról. Neki a kedvenc tantárgya tinikorában a történelem volt; nekem viszont már kevésbé. És így, hogy ennyi ideig fárasztott olyan dolgokkal, amik engem a legkevésbé sem érdekeltek, csak még jobban megutáltam a törit és az infók még az agysejtjeimet is elpusztították, ráadásul a fejem is megfájdult a sok, számomra idegen szótól.

Hiába kerestem mindenhol a tekintetemmel Patrikék családját, egyszerűen nem találtam. Elkerültük egymást, emiatt pedig minden percben egyre szomorúbb, csalódottabb és egyben dühösebb lettem.

Még Patrícia azon engedménye sem tett boldoggá, miszerint ehetek édességet ebédre. Mondjuk ezzel az egészségemet akarta megőrizni, de nyilván egyszeri alkalomtól nem leszek sem 100%-ban elkötelezett, és szerintem a szervezetem sem megy tönkre ilyen hamar.