Római remény

| 29 |

Aztán eszembe jutott, hogy enyhén szólva kirívó öltözetnek számíthat egy reptéren az aprócska topom, így előhalásztam a kistáskámból a piros-fekete ingemet és felvettem. Pech, hogy begombolni már nem maradt időm, mert mindenkinek akkor jutott eszébe, hogy tulajdonképpen miért is vagyunk itt, így a problémámat már nem tudtam megoldani, hisz gombolás híján a felső csak a karjaimat takarta el.

Az útra kiérve beszálltunk egy kisebb buszba, ahol tömegnyomor volt a sok későn érkező utas miatt, így a kistáskám majdnem kint volt a járműből.

Alig egy perc alatt odaértünk a repülőhöz, és amikor nyílt az ajtó, természetesen a tömeg engem kezdett lökni, és mire én észbe kaptam, már frankón a buszon kívül tudhattam magamat, a bőröndöm viszont fent maradt, mert az élesebb kanyarok miatt az egyik kezemet kapaszkodásra használtam, a másikkal pedig próbáltam takarni magamat, viszont alkalmazkodnom kellett, mert az ingem alját becsípte az ajtó.

A tekintetemmel éppen a kézipoggyászomat kerestem, hogy vajon hova kallódott el, amikor egy karral együtt odagurult mellém.

- Thank you - köszöntem meg, mert a nagy emberforgatagban nem tudtam elég hamar megfordulni, így világnyelven szóltam.

Amikor már a föld lehetővé tette, hogy megforduljak, furcsán néztem... Danira.

- Te hoztad le a bőröndömet? - Kérdeztem leesett állal.

- Ja. De miért ilyen hihetetlen ez? - Röhögött fel hitetlenül. Furcsa volt először mosolyogni látni; ajkai kanyarulatai szinte megegyeztek testvérével.

Egy (igen hosszú hét) után először láttam úgy, hogy nem mérges vagy gúnyos. Egy egyszerű, mégis igen menő srácnak tűnt, Patrikhoz hasonló sármmal. Lehet, hogy nem is velem van baja, hanem az öccsével, és ezt rajtam vezeti le?

A választ nem tudtam meg, ugyanis megérkezett Patrik. Vele együtt pedig az ő és a bátyja epés megjegyzései is.

- Na, itt a hősöd. Elkéstééél - vicsorgott gonoszul Dani, újra felvéve azt az álarcát, amit az előbbi néhány pillanatban sikerült levennie magáról.

- Mivel is? - Tettetett értetlenséget az öccse.

- Szerintem menjünk, mert bármelyik pillanatban megázhatunk - mutattam fel a szürkés felhőkre, amik egyértelműen azt jelezték, hogy már nagyon lóg az eső lába. És nem mellesleg tökéletes figyelemelterelésként szolgált egy kis időre.

- Mentsd a bőrödet - fortyogott a mögöttem levő emberke, azaz Dani.

- Mi? - Fordultam hátra értetlenül, ügyet sem vetve arra, hogy Patrik már a gépen volt, így én totálisan lemaradva veszekedtem az utolsónak maradt bátyóval.

Dani már nyitotta a száját, azonban krákogott a stewardess, úgyhogy gyorsan visszafordultam és mosolyogva adtam oda a jegyemet, amit még a kávézóban gondosan előkészítettem.

Patrik a gép elejében bevárt engem. Vagyis először ezt hittem, de amint közeledtem felé, és láttam, ahogy vadul gesztikulál, már tudtam, beszél valakivel. Csak még arról nem volt fogalmam, hogy miről.

- Cseréljünk már helyet! Ez nem igaz - bosszankodott idegesen.

- Hé, minden oké? - Mentem oda hozzá és a szüleihez, akik kényelmesen elfoglalták magukat a második sorban. Vagyis négy sorral előttünk.

- Nem, nem, nem! Most hárman fogunk ülni egy sorban! Te, én meg a fogyatékos Dani - hadarta idegesen, kidagadó erekkel a nyakán.

- Nem baj - simítottam meg a karját. Pedig legbelül tudtam, hogy befuccsolt a terv, és nem lesz ebből romantikus repülgetés.

- Haladnátok? - Kérdezte olyan durung stílusban Dani, hogy ha nem egy repülőn lennénk, felpofoztam volna. Álarc ide vagy oda, ez a stílusváltás egyik pillanatról a másikra semmilyen szituációban nem állja meg a helyét.

- Persze - dünnyögtem lemondóan, és követtem Patrikot.

Amíg felrakta az én és az ő csomagját az ülés feletti tárolókba (Daniét szándékosan hagyta ki), bemásztam az ablak melletti ülésre.

Amikor leülök egy ablak melletti székre, az első dolgom az, hogy kinézek az ablakon. Ez most sem volt másképp, így örömmel konstatáltam, hogy eleredt az eső, amiről eszembe jutott, hogy mennyire szeretek zuhogó esőben az erkélyen ücsörögni, és beszívni az esőillatot meg hallgatni az eső kopogtató hangját. Igen, én órákat szoktam így tölteni. Miért, más nem?

Patrik helyet foglalt mellettem, és csak egy pillantást vetve rám elővette az előttünk levő ülés háttámlájából a légi kocsi menüjét.

Én is hasonlóan tettem, és olvastam. Ez persze csak látszat volt, mert mindvégig azt füleltem, hogy Dani milyen változatos szidalmakat szór Patrikra és rám, hogy bezzeg az én csomagomat felrakta, és hogy mi az, hogy csak ilyen kevés hely van a csomagoknak a repülőn. Előbbinél majdnem mondtam, hogy én lány vagyok és a barátnője (mármint Patriknak, nem Daninak, Isten ments!), utóbbinál pedig, hogy legközelebb majd adja fel a csomagját. Viszont, ha ezeket megosztottam volna vele, lebuktam volna a hallgatózásommal, úgyhogy szépen csendben maradtam, és úgy tettem, mintha nagyon érdekelne, hogy a croissant pontosan ötször annyi (!) a levegőben, mint a Földön.

Mire úgy gondoltam, talán túlontúl feltűnő, hogy én vagy 5 perce ugyanazt az oldalt néztem, felemeltem a fejem és gondosan (úgy, hogy egyik sarka se legyen szamárfüles) visszatettem az A4-es lapokat a helyére.

Aztán a másodpilóta bemutatkozott és elmondta ugyanazt, amit kicsivel több, mint egy hete már egyszer hallottunk.

Az övemet becsatolva néztem, ahogy felszálltunk. Mellettem Patrik már a „kellemes utat"-mondat után berakta a fülébe a fülhallgatóját. Azt nem tudom, hogy hallgatott is-e valamit, vagy csak azért alkalmazta, mert nem akarta, hogy megzavarják az elmélkedésben, de mindenesetre nem szóltam hozzá sem én, sem pedig a bátyja. Utóbbin meglepődtem, viszont magamról tudtam, hogy nekem is szokott „mindenki hagyjon békén"-feelingem lenni, azért Patrik mellett utoljára a Rómába vezető úton hallgattam zenét, amikor még nem nagyon voltam tisztában azzal, hogy ki is ő, és egy hét múlva mennyit fog nekem jelenteni. Szóval ez a magatartás picit furcsa volt pont tőle, de nyilván nem tettem szóvá, mert nem illik.