Római remény

| 27 |

A reptér parkolójában leparkolt az autó. Én már kikötöttem a biztonsági övemet, és vártam, hogy a többiek is így tegyenek, ami pár másodperccel a kattanás után meg is történt, de akkor is csak Patrícia szállt ki.

-      Innen már odatalálsz, ugye? - Kérdezte, én meg nagyon meglepődtem, ugyanis a napokig tartó dühös, parancsoló hangnemnek egy pillanat alatt, mindenféle átmenet nélkül nyoma veszett, és felváltották a már-már túlzottan kedves szavak.

-      Nem - böktem ki.

-      De hisz már jártál itt. Na, gyere ide - tárta szét a karját arra várva, hogy megöleljem. Esetlenül odahajoltam hozzá, majd a következőt súgta a fülembe:

-      Marco el akar vinni ebédelni és be szeretne jelenteni valamit - közölte izgatottan.

-      Óóó... hát, rendben. Persze, odatalálok - motyogtam lesokkolódva, és nem tudtam, mi lehet olyan fontos, hogy nem ér rá cirka 20 percet.

-      Nagyon örülök neki, hogy itt voltál, habár a magatartásoddal voltak problémák. Mindenesetre gyere vissza minél hamarabb - köszönt el, és nyomott két puszit az arcomra. - És, bár furcsa ezt kimondani, de remélem, minden szuperül fog alakulni ezzel a fiúval, még akkor is, ha a kapcsolatotok igen frissen egy hatalmas megpróbáltatáson ment keresztül.

Erre tényleg nem tudtam mit reagálni, ilyen mély beszélgetésem bevallom, családtaggal még sosem volt. Pedig csak néhány szó, de a súlyuk és a jelentésük igen nagy.

-      Köszönök mindent. Arrivederci! - Köszöntem a meghatódottságtól bekönnyezve, ugyanis az ablak végig le volt húzva, habár a köszönésemen kívül a bent ülő személy semmit nem értett.

Amíg Patrícia visszaszállt a kocsiba, én kivettem a bőröndömet és félreálltam, ezzel utat engedve a járműnek.

Még hosszan néztem utánuk, és közben azon gondolkoztam, hogy milyen hamar elrepült a kicsivel több, mint egy hét, és mennyi élményben lett részem. Aztán eszembe jutott, hogy már csak percek választanak el a barátommal való találkozástól, úgyhogy kihúztam a bőrönd fogantyúját, és tudva, hogy bőven az indulási idő előtt vagyok, és valószínűleg a reptéri shopok 100%-át lesz időm átnézni, számomra is meglepően boldogan indultam a terminál felé.

Ahogy beértem, egyből beálltam az ellenőrzőkapuhoz, mert köztudottan azoknak nagyobb a választék, akik nem csak kijönnek a reptérre, hanem onnan utaznak is valahová.

Viszonylag hamar lement a sor, és kivételesen nem sípoltam be, valami csoda folytán még a bőröndömben sem találtak kivetnivalót, úgyhogy szinte szárnyaltam az örömtől, bár bevallom, hiányzott, hogy nem integetett senki, amiből általában az következik, hogy nincs senkim. Aztán (ismét) eszembe jutott a barátom, úgyhogy gyorsan üzentem neki.

Mimi♡: Itt vagyok a reptéren. Ti?

Patrik♡: Mi is a Ciampino felé tartunk. Te melyiken vagy?

Na, itt megizzadtam és lesápadtam. Ugyanis én a Fiumicino-n várakoztam.

Ő - mintha csak látta volna az arcomat - gyorsan reagált, még mielőtt a hirtelen jött boldogságom átcsap mély szomorúságba.

Patrik♡: Csak vicceltem. :D A forgalom miatt a taxis szerint még legalább fél óra.

Mimi♡: Ha-ha. Majdnem elájultam a reptér közepém, ez nem vicces!!!

Patrik♡: ...

Mimi♡: Majd csörgess, ha ideértek!

Patrik♡: OK

Aztán eszembe jutott, hogy mi az egyik előnye az egyedül utazásnak: senki olyan nem látja, mit csinálok, aki leszidhatna azért. Így eldöntöttem, hogy mindenképp iszok egy kávét, ha már reggel VALAKI megtiltotta.

De hirtelen eszembe jutott Patrik, aki még nálam is nagyobb függő (Budapesten is, amikor először találkoztunk, egy kávés pohárral a kezében ült le mellém), úgyhogy ezt az ötletet egyelőre elvetettem, inkább megvártam vele az utaspartneremet.

Mivel Patrikék még nem jelentkeztek, elkezdtem egyedül bejárni a boltokat. A papírboltban vettem egy gyönyörű, sima, fekete határidőnaplót, amibe majd a vizsgák, mérések időpontjait terveztem beírni. A megvételével még nem is késtem el, mert hiába kezdődött el szeptemberben a tanév, a notesz újévtől számol. Az ékszerboltokba is bementem ékszert nézelődni, de amint megláttam egy egyszerű ezüstgyűrű árát, automatikusan elköszöntem. Benéztem a sajtboltba is, bár sosem értettem, miért kell ezeknek egy külön üzletet szentelni. Egy napszemüvegeket áruló üzletbe már be sem tettem a lábam, csupán kívülről pásztáztam, mert a szemüvegek árát a kinézetből ki lehetett következtetni. Egy másik papírboltban vettem egy Colosseumot ábrázoló tollat, a szendvicsesnél pedig egy zöldséges szendvicset és kettő fél literes vizet (több nem fért el a táskámban).

Mondanom sem kell, lett vagy fél tizenegy, mire bejártam a sok shopot. De megérte, akkor is, ha összvissz egy naplót és egy írószert vettem. Téveszme, hogy ha bemész egy boltba, akkor mindenképp fel akarod vásárolni azt. Legalább is az én esetemben az.

Éppen a kezemet szárítottam a mosdóban (hihetetlen, hogy milyen fejlettek és higiénikusak a repterek!), a bőröndömet szorosan magam mellett tartva (az egyedül utazás egyik hátránya), amikor értesítésem jött.

Nem igazán érdekelt, hogy vizes a kezem, egyből elővettem a telefonomat, mert szinte biztos voltam abban, hogy Patrik az. De legnagyobb sajnáltomra anyáék üzentek, hogy minden rendben van-e velem, és, hogy a reptéren fognak várni miközben folyamatosan frissítgetik a Flightradart. Visszaírtam nekik egy minden szuper üzenetet, majd szomorúan sétáltam ki a toalettről.

Ha már egyszer a telefonomat nem raktam el, írtam Patriknak.

Mimi♡: Merre jártok?

Bejövő videóhívás: Patrik♡

Fogadtam a felkérést, amiben megjelent Patrik lába, ahogy lépked.

Azonnal felismertem a helyet, hiszen kevesebb, mint egy órával azelőtt én is ott mentem.

-      Reptér előtt? - Kérdeztem.

-      Aha.

-      Húzd már a bőröndödet, nem igaz, hogy én cipelem a rohadt cuccaidat - fohászkodott egy ismerős a háttérben. Természetesen Dani volt, ki más?

-      Bocs, mennem kell - szólt ismét Patrik, majd megszakította a hívást.

Szomorúan elraktam a telefonomat a farzsebembe és kerestem egy kávézót.

Pár perc bóklászás után rá is leltem, és amint leültem egy üres asztalhoz, készítettem egy panorámaképet és elküldtem Patriknak azzal a céllal, hogy amint átjutnak az ellenőrzéseken, mihamarabb hozzám jöjjenek - de minimum Patrik első útja ide vezessen.

Pár percet ücsörögtem, miközben végső elkeseredésemben elkezdtem kikövetni az Instagrammomról a percembereket. Így a szanálás után nagyjából már csak az osztálytársaim és egy-két ismertebb ember maradt, akik tényleges tartalmat osztanak meg a social median. Ezzel két legyet ütöttem egy csapásra: elütöttem az időt és ezentúl már nem kellett olyan emberek sztoriját és képeit nézegetnem, akikre alig vagy már egyáltalán nem emlékeztem.