Római remény

| 30 |

Ahogy szálltunk fel, és elhagytunk egy felhőréteget, az eső egyből megszűnt, így egyelőre nem fenyegetett minket a turbulencia veszélye.

Hirtelen kialudtak az addig vakító lámpák, így már kicsatolhattam a biztonsági övemet.

Épp ideje volt, ugyanis a légkondi be volt kapcsolva, úgyhogy úgy éreztem, majd' megfagyok.

Nem számítottam rá, hogy majd Patrik odaadja önfeláldozóan a sajátját. Nem vártam el, és különben is: csukva volt a szeme, tehát feltehetőleg elaludt a felszállás közben.

Elővettem a lábfejem mellől a kistáskámat, amiben ott volt a fekete pulcsim (H&M-es, szemből nézve a jobb felső sarkában pedig az alábbi felirat állt: Love♡; az egyik kedvencem) és belebújtam.

Zenehallgatás helyett a repülőgép idegtépő és egyben megnyugtató zúgását kellett elviselnem, ugyanis a telefonom rengeteget merült a sok fényképezés miatt. Elvégre, ha már egyszer Rómában van az ember, illik végig dokumentálni.

Ahogy néztem a felhőket, az agyam megállás nélkül pörgött, és eszembe jutott, hogy mennyire más az életem a legutóbbi repülőutamhoz képest. Miközben ilyen és ehhez hasonló gondolatokat vezettem végig az agyamban, kijött az étkezőkocsi.

Már csak azt vettem észre, ahogy tovább gurult, úgyhogy lemaradtam róla. Nem voltam annyira csalódott, hisz azért volt nálam szendvics, hogy a gépen tudjak mit enni.

Patrik viszont, velem ellentétben felébredt és ezzel együtt vásárolt egy croissant-t és egy... egy gumirepülőt.

Furcsán néztem rá, ami persze egyből feltűnt neki, ezért a kezembe nyomta, amolyan „nesze"-mozdulattal, ami cseppet sem volt kedves tőle.

Kezdtem megvilágosodni: most, hogy a nagynéném a végén kibékült velem és normálisan búcsúzott el tőlem, a barátom vette át a rideg tekintetet Patríciától.

- Mit kezdjek vele? - Néztem értetlenül.

- Tartsd meg. Neked vettem - mosolygott kedvesen, én pedig, bármennyire is furcsa ajándék volt, örültem neki. Hiszen így már van róla tárgyi emlékem és már nem is volt olyan feszült!

- Nem akarom félbeszakítani a románcotokat, de halkan megjegyezném, olyan játékot 6 éves korig szokás vásárolni - szólt közbe Dani, akinek fejhallgató volt a fején. Lehet, hogy sosem hallgat vele zenét?

- Kuss, vagy betömöm a szádba - vetette oda durván Patrik.

- Bömbölni fog a barátnőd - „figyelmeztetett" Dani.

- Kikérem magamnak, én nem szoktam „bömbölni" - idéztem vissza a szavait. A transzfer utáni „kedves Dani" már elképesztően távolinak tűnt. Mintha a rendes arcát a busznál hagyta volna, és csak az álarcot hozta volna magával.

Ezek után természetesen nem tudtam már megköszönni az ajándékot, így jobb ötlet híján a táskám aljára mélyesztettem.

- Bocs, kiengednétek? - Szóltam a testvérpárnak, amikor már tényleg úgy éreztem, nem bírom tovább ezt a feszültséget a levegőben a szerelem vibrálása helyett.

Patrik bólintva összepréselte a lábát, a bátyjával azonban nehezebb dolgom volt. A kérésemre meg sem mozdult, lehet, nem is jutott el az agyáig az információ, ezért egy erőteljes mozdulattal lerántottam a fejéről a fejhallgatót, majd az ölébe dobtam azt.

- Hülye vagy? - Üvöltött fel.

- Hé, hé, hé - emelte meg a hangját Patrik is. - Így senki nem beszélhet vele - védett meg, amiért hálás pillantásokat küldtem felé. Amiket Dani kapott, azokra egy pozitív jelzőt sem lehetne mondani.