Római remény

| 17 |

Nos, szerintem nem ér meglepetésként senki, ha azt mondom, az összes lány osztálytársamnak van műkörme. Én viszont nagyon nem akartam, hogy egy adag valamit hozzánövesszenek a természetes körmömhöz, amit az utóbbi időben próbáltam növeszteni, viszont ez elég nehezen ment, mivel a gyenge immunrendszerem miatt folyton beszakadt. Azonban néhány hete elhatároztam, hogy ezentúl egészségesen fogok étkezni, emiatt a körmöm mostanában meg tudott nőni kábé fél centisre.

A körmössel is beszéltem, aki a délelőtti óra alatt üres naptára miatt elvállalt, bár a biztonság kedvéért megkérdezte, hány éves vagyok és hogy volt-e már gél lakkom. A válaszom: 16, és nem, még nem volt.

Már csak színt kellett választanom, ami elég nehezen ment.

Az elmúlt néhány évben a ruhatáramat lassacskán leváltottam fekete ruhákra, mert akkoriban az passzolt a hangulatomhoz. Még a szünet előtti napon is. A vakáció első napján azonban már színes ruhát választottam, megjegyzem, ugyanebben a plázában.

Fekete körmökkel nem akartam megjelenni négy héten át, mert az tényleg nagyon lehangoló, és ha esetleg vidám vagyok, csak a kezemre kellene néznem, és egyből elszomorodnék a sötét szín láttán, magammal kiszúrni meg nyilván nem akarok. A másik, hogy néhány osztálytársam meg is szólna, talán valami olyasmit, hogy „ráütöttél kalapáccsal az ujjadra?". És ezen biztos sokat röhögnének, valamelyik elvetemült pedig elképzelhető, hogy ki is rakná Instára. Mém pedig nem akartam lenni. Nagyon nem. Így a fekete szín kilőve.

A színes meg olyan... jó, szép, és változatos.

Ilyen és ehhez hasonló gondolatok cikáztak a fejemben, amikor a körmös hölgy megkérdezte, hogy melyik mellett döntöttem. Természetesen olaszul.

Gyorsan kellett választanom, mert bár igaz, nem kergetett a tatár, nem akartam megváratni a nőt.

Nem szerettem volna valami feltűnőt, de azért mégis először voltam ilyen helyen, úgyhogy minden mindegy alapon kiválasztottam öt olyan színt, amik megtetszettek, ugyanis minden körmömre mást akartam kenetni.

Így lettek a hüvelykujjamtól kezdve a kisujjamig a színek: pink, citromsárga, világoskék, narancssárga (elvégre őszt írunk) és lila. Műkörmöt pedig nem kértem, elég volt, ha csak simán reszelte és rákente a gélt.

Megkérdeztem, hogy ilyet lehet-e, és azt válaszolta, hogy persze. Én meg egy vállvonással elintéztem az egészet, leültem a székre, és hagytam, hogy a körmös dolgozzon.

A körmeim valósággal gyönyörűek lettek. Köszönés előtt szólt a hölgy, hogy emiatt a technika miatt nagyon hamar lenőhet a körmöm, és javasolta, hogy négyhetente menjek el körmöshöz. Feljegyeztem az agyamba ezeket az infókat, majd megkérdeztem, mennyivel tartozom.

Fizetés után spontán elkezdtem járni az üzleteket. És valami véletlennek köszönhetően egy órával később a fodrászhoz két nagy zacskó ruhával estem be. Vagyis pontosabban egy fekete ujjatlan pólóval, aminek rózsaszín szívecske volt a közepén, egy pasztell lila és egy pasztell kék shorttal, egy szürke egyberuhával és egy világoskék haspólóval. Na, nem olyannal, amiből kilátszik az ember, hanem szép, szoliddal, amiből még a köldököm is alig látható.

A fodrász először furcsán nézett rám, majd elfogadta, hogy egy megerőltető shoppingtúrán vagyok túl, így kérdezett néhányat. Milyen haj lenne nekem a megfelelő, és hogy volt-e már festve a hajam. Nem, még nem. És színezve sem.

Nekilátott, nagyon durva volt, és extrasok időbe telt. Én meg közben azon gondolkoztam, hogy vajon Patriknak szőkén is be fogok-e jönni. Hát, a válaszra nem jöttem rá, viszont kellőképpen összezavarodtam, ez pedig önbizalomhiányt eredményezett. Végül azzal nyugtattam magamat, hogy elvégre ő mondta, hogy jöjjek el egy ilyen helyre. Maximum ráfogom. Ez ilyen tinidolog; én nem tehetek soha semmiről.

Amikor (végre) a fodrász azt mondta, végeztünk, tükörbe nézhettem.

Hát, valahogy nem erre számítottam.

A hajamat nagyon megviselte a szőkítés, mert hiába lett tizenéves koromra világosbarna, kiskoromban koromfekete volt. Sőt, már így születtem. Már rám fért egy kis változás.

Ahogy sétáltam ki a szalonból, eszembe jutott, hogy a sminkkészletem a végét járja, úgyhogy ideje lecserélni, így betértem a legközelebbi drogériába, és vettem szempillaspirált, szemceruzát, tust és szájfényt.

Ahogy mentem az üzletek között, rájöttem, hogy tulajdonképpen egész nap nem ettem egy falatot sem, így a pláza kijáratánál levő gyorsétteremhez szaladtam, és vettem egy sajtburger menüt.

Tálcával a kezemben ültem le egy kétszemélyes asztalhoz. Evés közben zenét hallgattam (fülessel, természetesen), és azon gondolkodtam, milyen jó lenne, ha most velem szemben ülhetne Patrik, és megbeszélhetnénk, kivel mi történt ma. Elmesélném, milyen szuper rucikat vettem magamnak, ő pedig elmesélné a folyóparti látogatásukat Dani legújabb trollkodásaival vegyítve.

Aztán rájöttem, hogy ez lehetetlen, így egy nagy sóhaj kíséretében álltam fel az asztaltól és dobtam a szemetet a kukába.

Gondolataimba merülve sétáltam hazafelé, majd egy értesítésjelzés ütötte meg a fülemet.

Izgatottan vettem elő a telefonomat, mert szentül meg voltam róla győződve, hogy Patrik írt. Ám csalódnom kellett, mert még nem is a nagynéném volt az. Hanem anyukám.

Fogalmam sem volt, mit fogok neki írni, így egy képzeletbeli „ez a jövő zenéje"-vállrántással kiütöttem az értesítést és elraktam a készüléket.

Ahogy visszaértem, már délután három is elmúlt, úgyhogy sietősen ki kellett találnom valami alibit, amivel kimagyarázhatom magam Patrícia előtt a mai napomat illetően. Hamar rájöttem, hogy ez teljesen felesleges, mert az embernek elég volt rám néznie ahhoz, hogy kitalálja a mai programomat. A körmöm még nem volt lenőve egy kicsit sem, a hajamon meg látszott, hogy frissen van festve.

A gondolatmenetemből egy Messenger videóhívás zökkentett ki-Patriktól.

-      Szia! - Köszöntem totál feldobottan.

Viszont ő nem köszönt vissza, hanem másodpercekig pislogás nélkül nézett a kamerába. Megértem, sokkoló lehetett a hirtelen változásom.

Gondoltam, ha már ennyitől lefagyott, ájuljon már el, így peace-t mutattam a mutató-ás középsőujjammal, ami miatt láthatóvá vált, bizony nem egyszínű a körmöm. A fiú ettől még jobban leblokkolt, ha ez egyáltalán lehetséges.

-      Na, mi az? Már szóhoz sem tudsz jutni? - Vigyorogtam gonoszul a kamerába.

-      Ez... öhmm... jól áll - nyögte ki végül, de őszintén.

-      Ha még látnád, milyen gyönyörű ruhákat vettem - feleltem csillogó szemekkel.

-      Majd legyél abban, ha legközelebb találkozunk - tanácsolta. És újra előkerült a kényes téma, miszerint mikor találkozunk legközelebb. Már megint.

-      Persze. Mindenképp az egyik újban leszek vasárnap - ígértem meg neki.

-      Nocsak-nocsak. Csak nem az, aki 24 óra múlva a többi emléked közt fog heverni? - Hajolt bele a kamerába hirtelen Dani.

-      Takarodj kifelé, amíg szépen mondom, vagy... - kezdte a felsorolást a barátom.

-      Vagy? - Kérdezte gúnyosan Dani.

-      Vagy kiposztolom az összes létező platformodra, hogy barátnőt keresel, és a szép lányok írjanak - felelte Patrik hanyag lazasággal.

-      Meg ne próbáld - mondta Dani indulatosan. Gondolom, kavart valakivel, és el akarta kerülni, hogy az a valaki esetleg szakítson vele. Bár őszintén szólva fogalmam sincs, ki jönne össze egy Dani-féle fickóval.

-      Én kiszállok. Írj majd - köszöntem el Patriktól, és kinyomtam a hívást.