Római remény

| 01 |

2018-ban, az őszi szünetben - mivel a szüleim dolgoztak - el kellett utaznom valamelyik rokonomhoz, mert hát azért egyedül lenni mégsem akartam, valószínűleg beleőrültem volna a magányba, hiába volt meglehetősen rövid a szünet. Így hát az utolsó órám után izgatottan mentem haza, ugyanis másnap délben indult a gépem Rómába. Az előre elkészített lista alapján kezdtem bepakolni a bőröndömbe a holmijaimat. Vittem vastag és vékony ruhát egyaránt (biztos lesz vihar), fürdőruhát, papucsot (a nagynénémet ismerve ezer százalék, hogy elvisz fürdőbe), baseball-sapkát, laptopot, tabletet és tolltartót. Ételt és italt nem tudtam vinni, mivel azt a reptéren úgyis elveszik. Még a suliból hazafelé menet elvettem a lépcsőház ajtaja előtt az akciós kiadványok közül az egyik ruhabolt legújabb példányát, hiszen aznap hozták a reklámújságokat. Volt benne egy gyönyörű darab, ezért elmentem a közeli plázába egyik ruhaboltjába. A darab, amit szerettem volna, pont volt a kedvenc színemben és a méretemben, ezért nem is volt kérdéses, hogy velem tart.

A hazafele vezető úton egy fekete shorttal a kezemben jöttem rá arra, hogy tulajdonképpen kitört a (kurta) szünet. Más már most megy is át a barátaihoz, hogy hajnalig filmet nézhessenek, bandázhassanak együtt a városban, töltsék fel a jobbnál jobb képeket Instagramra, és egy csomó értelmetlen hashtaggel együtt mutassák meg a világnak, hogy ők milyen baromira jól érzik magukat. Ez az egyik véglet. A másik pedig az, amikor valaki az egész hetet egyedül tölti, a szobájában ülve nézi tabletről, fülhallgatóval a sorozatot, eszi a sok tápanyagszegény chipset, cukros szemetet, és ha a szülei szólnak neki, hogy kész az ebéd, nem is biztos, hogy kimegy enni. Ezekhez képest én most megyek haza az apró panellakásba, arra várva, hogy végre reggel legyen, és a szüleimmel mehessünk a reptérre, majd oly sok idő után újra találkozhassak a nagynénémmel. Lehet, hogy egy 16 éves számából ezek az elképzelések érdekesen vehetik ki magukat, de én ilyen vagyok.

Amint hazaértem, előkészítettem a ruháimat másnap reggelre, hogy csak fel kelljen vennem azokat. Összeraktam a kézipoggyászomat, ami jelen esetben egy koromfekete hátizsák volt. Tettem be kézfertőtlenítőt (ami olyan picike volt, hogy megfelelt a reptéri előírásoknak), papírzsepit, fülhallgatót, töltőt, egy könyvet (hogy a valószínűleg ritkán előforduló unalmas perceimben legyen mit olvasnom), egy tollat, és persze a legfontosabbat - az iratokat.

Anya szólt, hogy kész a vacsora, így kimentem a konyhába enni. Az étel pedig nem más volt, mint hot-dog, azt pedig tudniillik, nagyon szeretem. Már befaltam egyet, és már épp csináltam volna még egy fullos adagot, amikor jött egy Messenger értesítésem. Engem nem nagyon zavart, így nekiálltam egy újabb hot-dognak.

- Mati, ez a te telefonod volt, nem nézed meg? Lehet, hogy valamelyik

osztálytársad írt neked - szólított meg anya.

- Ha nem hív, ráér - mondtam, majd elkezdtem enni a repetát.

Miután befejeztük a vacsorát, felajánlottam anyának, menjen most ő a fürdőbe, én addig megnézem, ki írt.

Legnagyobb meglepetésemre Gina, az egyik osztálytársam jelzett.

Az üzenet pedig a következő volt:

˝Tudunk beszélni? S.O.S."

Mivel Gina egy nagyon fontos barátnőm, egyből felhívtam, ő pedig egyből fel is vette.

Nem írom le az egész beszélgetést, mivel kis híján másfél órát fecsegtünk (nem feltétlenül a problémáról, hanem amik hirtelen eszünkbe jutottak). A lényeg nagyjából az, hogy Gina elment néhány haverjával a parkba, ahova vitte az tabletjét, amit az apja megtiltott neki. Ez még nem is lett volna akkora probléma, máskor is vitte el otthonról a szülők beleegyezése nélkül a készüléket, eddig semmi baj nem lett belőle. Most viszont annál inkább. Ugyanis végül csak ő maradt, meg egy tizenegyedikes gyerek, Zoli - a többiek időközben elszállingóztak. Az iPad ott volt a pingpongasztalon. Egy kisfiú épp focizott, viszont a labda az asztalra esett, vagyis rá a tabletre. Így az leesett a földre, és hiába volt a hátulján minőségi tok, a kijelzője attól még ripityára tört. Amikor hazaért, a lány kelletlenül elmondta, mi történt. A szülei természetesen dühösek lettek, viszont nem volt mit elvenni, mivel az eszköz használhatatlanná vált. A vége az lett, hogy Gina kapott egy teljesen alap ősrégi telefont (telefonja nem, csak tabletje volt), aminek még szelfikamerája sincs, csak elöl egy pár megapixeles kamera. Legalább tudunk írogatni.

Miután ezt elmondta, kérte az én véleményemet. Én viszont erre nem sok mindent tudtam mondani, mivel én egészen biztosan máshogy cselekedtem volna. De mivel nem én cselekedtem, nincs miről beszélni.

Nem nagyon voltam fáradt, viszont már fél nyolckor mentem aludni, mert tudtam, hogy a holnapi napom nagyon fárasztó lesz. És nem is tévedtem.

A telefonom fél hétkor ébresztett. A készüléket egyből feltettem tölteni, ugyanis azt olvastam, hogy ha éjszaka töltöm, hamar tönkre mehet az akkumulátora. Ezért hát minden reggel azért kelek fel egyből, hogy a telefonom minél több százalékon legyen. Úgy érzem, kellő motivációt ad a napom elindításához.

Elmentem öltözni, majd mentem reggelizni. A konyhában apa és anya csak rám vártak.

- Jó reggelt! - Köszöntem az arcmosástól üdén.

A reggeli mézes kalács volt kakaóval, amit én kifejezetten szeretek.

Miután végeztem az öltözéssel, elmentem fogat mosni, és hosszas gondolkodás után végül mégsem sminkeltem.

Pedig szoktam. Jó, lehet, hogy furcsa, de szerintem az én stílusomhoz hozzátartozik. Mivel mindig fekete ruhákban járok, a sminkemet is aszerint készítem el.

A bőröndömet és a kistáskámat megfogtam, majd kimentem az ajtón, be a liftbe, ami nagyon kicsike volt, és hát azért volt cuccom rendesen. Amikor a felvonó megállt, kiszálltunk, és mentünk a kocsihoz, amiben szerencsére kényelmesen elfértünk, nem úgy, mint a liftben. Miután bepakoltunk, indultunk a reptérre.

Az autó csak úgy süvített 140km/h-val az M5-ön: késésben voltunk. Ugyanis időközben a család megéhezett, és szerencsére volt egy meki az autópálya szélén, ezért megálltunk; és ha már ott vagyunk, miért ne ülhetnénk be? Így csúsztunk 20 percet.

Amint megérkeztünk, már rohantunk is a reptérre - már amennyire tudtunk a bőröndjeimtől.

Eljött a búcsúzás ideje, ugyanis a szüleim maradtak, nekem viszont mihamarabb mennem kellett. Még gyorsan (utoljára) átbeszéltük az alapvető dolgokat az egyedül repüléssel kapcsolatban. Nem állok szóba idegenekkel, betartom a légiutas-kísérők kéréseit blablabla. Elbúcsúztunk, és megbeszéltük, hogy amint lesz lehetőségem, értesítem őket magam felől. Az utolsó, amit mondtak, az az volt, hogy bármit tehetek, csak ne legyen illegális.