Római remény

| 20 |

-      Hű, mennyi minden van - ámultam az étlapot bámulva. - Pedig ez csak egy egyszerű kávéház.

-      Szerintem én egy latte-t kérek. Te? - Tudakolta, mire furcsán néztem rá.

-      Nem kávézom - ráztam meg a fejem, és bíztam benne, hogy ez azért nem ok a szakításra.

-      Kóstold már meg! Ha nem ízlik, majd én megiszom - ajánlotta fel nagylelkűen.

-      Oké - egyeztem bele. De mi van, ha nem finom? Igaz, most mondta, hogy majd megissza ő, de akkor is. Az milyen már? Jaj. – Viszont kérek hozzá egy tiramisut is a biztonság kedvéért.

- Azt kérsz, amit akarsz - „kente rám" egyből a pincérrel való beszélgetést, már egy órán belül másodszor.

Persze kikértem a felszolgálólánytól a dolgokat, aki meglepően segítőkész volt (hiába a külön tanár, a kiejtésem nekem se lehet tökéletes). Ennek oka valószínűleg az volt, hogy Patrikra igen sokszor nézett, rám pedig, aki leadta a rendelést, épphogy odavetette pillantását.

Egy hatalmas mosoly kíséretében, beszédem közben átnyúltam az asztal fölött és markaimba szorítottam Patrik hatalmas kezét, mire ő csak értetlenül nézett rám. Férfiak.

Miközben vártunk a kiszolgálásra, megütötte a fülemet egy dal, aminek hallatára egyből benyomtam a telefonomon a Shazamot, amiből megtudtam, hogy a dal az Azzuro Adriano Celentano–tól.

- Kóstold meg - szólt rám Patrik, amikor is a rendeléstől számított öt percen belül az asztalunkra kerültek az italok és a süti is.

Mély levegőt vettem, és minden erőmet összeszedve beleittam a kávéba.

A keserűség égette az egész számat, és tovább vándorolva már a nyelőcsövemet is irritálta.

- Nem is olyan rossz - mondtam, majd ittam még egy kortyot. Aztán még egyet. A végén azon kaptam magam, hogy elfogyott, pedig az elején tényleg elképesztően kellemetlen érzés volt.

Aztán beburkoltam a tiramisut. Patrik úgy nézett rám, mintha napok óta éheztetnének.

- Kéred a számlát?

- Hogyne - forgattam a szemem, aztán természetesen kikértem a nyugtát.

Patrik nem engedett fizetni, úgyhogy ő állta a sütimet a latte-val együtt.

Úgy mentem ki a kávézóból, mint aki el is felejtette, eredetileg minek tért be oda.

Sétálgattunk, vettem magamnak egy szuveníresnél kulcstartót, könyvjelzőt és egy hűtőmágnest, mely Róma térképét ábrázolja elképesztő grafikával.

Így andalogtunk, egészen addig, amíg meg nem csörrent Patrik telefonja, így kénytelenek voltunk megállni.

- Bocs, ezt muszáj felvennem - vonult arrébb, elengedve ezzel a kezemet. A forgalmas sétálóutcán azonban nem nagyon akartunk elszakadni egymástól, úgyhogy inkább visszajött hozzám.

Csendben várakoztam, miközben elkaptam Patrik néhány szófoszlányát, mint például: „a városban vagyunk" vagy „nem, még nem ebédeltünk". Egy biztos: nem hangzanak jól, akárkinek is mondja.

Az egész eszmecsere nem volt több két percnél, de én vagy két kilót fogytam közben. Tudtam, hogy ezek a válaszok nem valami jók, főleg, ha a szüleivel beszél. De a tesója előtt sem túl fényesek, sőt!

- Na, mi az? Kivel beszéltél? Haza kell menned? Nem találkozhatunk többet? Eltiltottak egymástól örökre? - Borultam ki egy pillanat alatt, amint letette a készüléket, és képtelenebbnél képtelenebb eshetőségeket kombináltam össze egymással.

- Dehogy. Anyámmal beszéltem, még nem kell hazamennem, háromra jönnek értem. Találkozhatunk, de tudod jól, hogy ha nem engednék, akkor is találkoznánk - nézett mélyen a szemeimbe.

Túlreagáltam. Csak a szokásos.

Egyik témából a másikba csapongtunk, egy-egy dolgot nagyon alaposan kivesézve. Egyszóval elvoltunk.

Végigbeszélgettük az időt, miközben fel-alá járkáltunk a belvárosban. Kész csoda, hogy nem tévedtünk el!

Mire mindketten kellőképp elfáradtunk, kettő körül járhatott az idő, úgyhogy sietnünk kellett, hiszen háromra a tízemeletesnél kellett lennünk.

Visszasétáltunk az ideiglenes szállásomra. Vagyis csak elindultunk, ugyanis egy kiadós séta után azon kaptam magam, hogy teljesen elfáradtam, ezért pihenésképpen csináltunk Patrikkal egy szelfit úgy, hogy a háttérben jellegzetes, római épületek legyenek.

Éppen a képbeállításokkal bajlódtam (miután már kész lett a fotó; tehát gyorsan meg is szerettem volna szerkeszteni), amikor dudáltak többször, egymás után, hangosan. Természetesen felkaptam a fejem, majd megpróbáltam láthatatlan lenni. Patrícia volt az, te jó ég!

- Ez ő - súgtam oda Patriknak.

- Ki?

- Patrícia...

- Ó - esett le neki a tantusz.

Ó. Nagyon ó.

A kocsi lelassított, majd leparkolt az úttal párhuzamos parkolók egyikére.

- Szálljatok be - mosolygott ránk Patrícia, a helyzethez képest igen kedvesen.

Gyanús volt nekem, hogy egy vadidegent beengedett az autójába (mármint Patrikot), de végül egy vállrándítással elintéztem az egészet, intettem Patriknak majd a kocsit megkerülve beültem a járműbe vele együtt. Elindultunk, de az út nem telt csendben.

- Meséljetek! Mit csináltatok ma? - Érdeklődött túlzottan nyájasan.

- Te mit keresel itt? - Kérdeztem halkan, de olyan hangerővel, hogy pontosan hallja.

- A vendégeket hoztam ebédelni - felelte ártatlanul.

- És nem kellett volna ott maradnod? - Kérdeztem idegesen, elveszítve türelmemet.

- Ugyanezt kérdezhetném én is tőled. Nem kellett volna a lakásban maradnod és tanulnod ahelyett, hogy egy ismeretlen fiúcskával kézen fogva romantikus sétát teszel Róma belvárosában? Tudod, mekkora veszélynek vagy kitéve? Ráadásul...

- Ezt ne itt, légyszíves - szakítottam félbe égő vörös fejjel, hiszen Patrik természetesen szem-és fültanúja volt a vitánknak.

- Apropó: te ki vagy? - Húzta össze íves szemöldökét a nagynéném.

- Patrik - vágta rá a fiú.

A nagynéném válaszra sem méltatva őt forgatta meg a szemét.

- Egy ismerős - szóltam közbe, mert szegény Patriknak épp elég nehéz lehetett elviselnie, hogy a nagynéném, akit két perce ismer, máris megalázta. Majd megmondom neki, hogy legközelebb kezdjen más nyelven beszélni hozzá, például kínaiul próbálkozzon, mint Pamkutyáék egyik paródiájában.

- Majd szólok, ha hozzád beszélek. Egyelőre azt szeretném megtudni, hogy kit furikázok ingyen - motyogta dühösen Patrícia.

- Ha kell, kifizetem - mondta Patrik, azonban ezzel csak rontott a helyzeten.

- Szóval? Honnan ismered Matit?

- A repülőről – felelte Patrik.

- Hát jó - reagálta le, de szerintem ennél sokkal többet hozzá tudott volna tenni a dolgokhoz, meg amúgy is Patrícia elég bőbeszédű ember, szóval szíve szerint nem hagyta volna ennyiben, sőt, mi több, Patrik ismét helyettem beszélt, ami még egy ok a kioktatásra.

És nem is tévedtem. Mert, ahogy visszaértünk a bázisra (ideiglenes lakhelyemre), a nagynéném kinyitotta a kaput, beengedett engem, majd egyszerűen becsapta az ajtót Patrik előtt.