Római remény

| 12 |

-      Menj ki - szólt, cseppet sem barátságosan és ellentmondást nem tűrően, miközben a bátyjára szegezte tekintetét. Velem valahogy nem így szokott beszélni, ezt a hangnemet még sohasem hallottam tőle.

-      Hagylak titeket, rendezzétek a dolgotokat... vagyis a nagy semmit - mondta kis hatásszünet után, majd kiviharzott a szobából, becsapva maga mögött az ajtót.

-      Hű - intéztem el ennyivel, de ha lehetett volna, sokkal többet mondok. Hogy a tag mennyire egy érzéketlen bunkó, hogy féltékeny, hogy hogy a fenébe bír egy nála fiatalabb lánnyal ilyen trágár módon beszélni, és hogy képes ilyen szinten ócsárolni a saját testvérét. De persze semmi ilyesmit nem ejtettem ki a számon, mert nem akartam magamra haragítani ennél is jobban Patrik pszichopata bátyját, aki lehet, fültanú lett volna.

-      Ja - mondta ő is. - Figyelj, szerintem nincs sok időnk, mert, ahogy Danit ismerem, úgy húsz másodperc múlva visszajön, nyomában a szüleimmel. Úgyhogy jól figyelj. Fontos vagy nekem, Mati, nagyon fontos - mondta mélyen a szemembe nézve, majd hirtelen odahajolt hozzám, és megcsókolt.

Jézusom! Na, ez nagyon durva volt, alig tudtam reagálni. Teljesen lefagytam, fejben és testben egyaránt, és mire feleszméltem, vége lett. Nem hittem volna alig négy nappal ezelőtt, hogy ez lesz.

Viszont a kis botlásomat ki kellett javítanom, így ahelyett, hogy elhajoltam volna tőle, csak egyre közelebb és közelebb tettem a fejem az övéhez, a kettőnk közötti távolság pedig egyre csökkent, míg végül teljesen össze nem értünk.  Beletúrtam a hajába, mire újra és újra megcsókolt. Most már képes voltam viszonozni, bár így is elképesztően furcsa másodpercekben volt részem, tekintve, hogy ez volt életem első csókja.

Kopogtak az ajtón, ami miatt kénytelenek voltunk elszakadni egymástól.

A homlokomat az övének támasztottam, alig pár centire voltunk egymástól.

-      Te is nekem - suttogtam, miközben mélyen mogyoróbarna szemébe néztem.

Tudtam, hogy hallotta, mert elmosolyodott.

Adott még egy utolsó csókot, majd kiszólt.

-      Igen? - Kérdezte, de a hangjában egyáltalán nem hallatszott az idegesség. Hogy tudja ilyen jól elrejteni?

Az ajtó kinyitódott, és belépett rajta Dani. Nyomában azonban nem volt senki, így a jövőkép, miszerint a szülők páros lábbal dobnak ki a szállásukról, csupán egy alternatíva volt.

-      Először is, gratulálok a csajhoz - mondta az összekulcsolt kezünkre pillantva, ami miatt egyébként biztonságban éreztem magam, és amiről abszolút megfeledkeztem. Amúgy meg úgy beszélt rólam, mintha ott se lennék, de ezt már megszoktam csekély ismeretségi időnk alatt. - Másodszor pedig a mutterék már várják, hogy bemutasd az újabb kétnaposkapcsolat-partneredet, akivel még alakulóban vannak a dolgok - tette hozzá.

-      Ez övön aluli volt - csúszott ki a számon, mert azért az ember egy ekkora oltást nem hagyhat szó nélkül.

-      Kopj le a barátnőmről - mondta Patrik unottan.

-      Szóval már a barátnőd. Hmm - nem tudom, Dani min gondolkodott akkor, mindenesetre nem is akartam tudni.

-      Mindjárt megyünk - szóltam, figyelmen kívül hagyva a két fiú civakodását. Úgy tűnt, ez hatott, mert Dani dünnyögött valami „fél percet kaptok"-ot, majd kiment.

-      Hát, a tesód nem valami kedves - jeleztem finoman.

-      Tudom, egy arrogáns bunkó - értett egyet azonnal Patrik.

-      És most? Menjek veletek ebédelni? Mit mondjak, ki vagyok? A lány a repülőről? Ki fognak tagadni téged a családból, még tényleg nincs három napja sem, hogy megismerkedtünk, erre már járunk! Jézusom! - Támadtam le szegény Patrikot a felmerülő kérdéseimmel és aggodalmaimmal.

-      Igen, gyere el velünk kajálni, beülünk valami menő helyre. Mondd, hogy te vagy Léna. Nagyon fontos, hogy egyből mutatkozz be, mert az jó benyomást kelt. Mondjuk, nekem már sikerült nálad elérnem, csak kövesd a példámat! - Utalt a megismerkedésünkre, amikor is a kezét nyújtotta felém. Te jó ég, mintha ezer éve lett volna! - Azt meg nem kell tudniuk, hogy a barátnőd vagyok.

-      A kedves bátyád már tuti leadta a drótot - lomboztam le azonnal.

-      Akkor meg nem mindegy? Na, gyere már - mosolygott rám, mire bólintottam, és megindultunk az ajtó felé. Mielőtt kiléptünk volna, Patrik erősebben rászorított a kezemre, így azt hittem, ott roppan össze, de ezzel nem tudtam foglalkozni. A keze már a kilincsen volt, épp nyomta volna le, amikor hirtelen megtorpantam, mert egy kérdés folyamatosan a fejemben motoszkált, és nem tudtam, mikor lesz lehetőségem feltenni.

Kérdőn, felvont szemöldökkel nézett rám.

-      Honnan tudsz a harmadik nevemről? - tettem fel a kérdést.

-      Hagyjuk - rázta meg a fejét, és nagyon úgy tűnt, nem óhajt többet beszélni a témáról. Ezzel viszont egyedül volt, mert én annál inkább. Így nem mozdultam, Patrik hiába akart elrángatni, nem hagytam magam. Megfordult, majd egy sóhaj kíséretében -amit lehet, hogy csak én éreztem „feladom" - sóhajnak - elkezdett mesélni.

-      Mielőtt meghallgattuk a dalt, kimentél mosdóba. Előtte mesélted, hogy milyen suliba jársz, gondoltam, Budára. Ott pedig nincs olyan sok szakközép, ahol tizenegyediktől olaszt lehet tanulni. Hát, rákerestem, tudod, érdekelt. Meg is találtam az osztálynévsort, ahol ott volt a neved. A teljes - mondta, mire elkerekedett szemmel néztem rá. Elnevette magát, fél karral átölelt és magához húzott.

-      Ügyesen - suttogta, majd adott egy puszit a halántékomra.

-      Tényleg két napos kapcsolataid szoktak lenni? - Kérdeztem félve. De Patrik válaszra sem méltatva lépett ki az ajtón.

Ahogy kiszálltunk a liftből, megláttam Danit, ahogy éppen két olyan emberrel beszél, akik háttal voltak nekem. Ők voltak a szülők.

-      Tegezhetem őket? - Súgtam oda rémülten Patriknak.

-      Köszönj egy átlagos hellóval - tanácsolta, én pedig bólintottam, és minden erőmmel azon voltam, hogy összegyűjtsem a maradék energiámat és tudjak jópofát vágni az egészhez.

-      Helló, Léna vagyok - léptem oda, hallgatva a tippre, majd próbáltam mindenkivel kialakítani a szemkontaktust.

Ez a szülőkkel sikerült, Danival már kevésbé. Ugyanis ahogy odaértünk, egyből előkapta a telefonját, és valamit nagyon nézett. Vagy legalábbis úgy tett, mintha nézne.

-      Szia, Izabella vagyok - mosolygott rám először az anyuka.

-      Üdvözöllek, Péter - nyújtotta a kezét az apuka is. Hát, ami szokás, az szokás, úgy tűnik, ez afféle apa-fia hagyomány.

Az arcukról semmit nem tudtam leolvasni, még azt sem, hogy a mosoly őszinte volt-e.

A kínos csendet végül Patrik törte meg, emiatt pedig örökké hálás leszek neki.

-      Menjünk kajálni, már nagyon éhes vagyok - mondta, mire egy „köszönöm" nézéssel pillantottam rá.

-      Jaja, zsaljunk zabálni, a végén éhen döglünk - fejezte ki magát sajátosan Dani, mire mindenfelől gyilkos tekinteteket kapott.

Inkább behúzta a nyakát és indult Izáék után.