Római remény

| 26 |

Gondoltam arra is, hogy megírom Ginának, mi történt velem. Feltételezhetően érdekelte volna a történetem (vagy legalábbis meghallgatott volna), azonban tisztában voltam vele, hogy most épp elég baja van az iPade miatt, nem akartam ilyenekkel terhelni. Aztán ott volt még Gabi is, de ő meg azt hiszem, talán a barátjánál aludt, úgyhogy most mindenre szüksége volt, a problémáimat kivéve.

A Bábel meg annyira tetszett, lekötött és elfeledtette velem a saját bajaimat, hogy még egyszer elolvastam a végét (úristen, Zsófi!), majd, amikor kellőképpen elzsibbadt a nyakam, bekapcsoltam a laptopomat, és megnéztem a Hazug csajok társaságából egy részt. Majd még egyet. És ez így ment egész este, sőt, még egy kicsit az éjszakába is belenyúlt (éjfél múlt, mire végeztem az epizóddal). Nagyon felpörögtek a sorozatban a részek, egyik esemény követte a másikat, nem volt megállás, egyszerűen annyira fordulatos és magával ragadó az egész, hogy alig tudtam abbahagyni. Végül csak azért sikerült megállnom, hogy ne nyomjak rá a következő epizódra, mert fájt már a nyakamtól kezdve a derekamon át a térdemig mindenem attól, hogy az ücsörgést és a fekvést váltogattam. Az előbbinél folyton lefele kellett néznem, utóbbinál meg mindig felfelé, így igazából tök mindegy volt, milyen pózban vagyok, a szemem ígyis-úgyis fájt, egyszerűen nem tudtam normális magasságban tartani a laptopot.

Lefekvés előtt még írtam egy üzit Patriknak: „bocs" - lényegretörő. Meg sem vártam, hogy válaszoljon, egyszerűen némítottam minden elektronikai eszközöm, és hagytam, hogy elnyomjon az álom.

És eljött ez a nap is. Letelt a szünet, már csak egy vasárnap volt, amikor is délben már a repülőn kellett lennem - Patrikékkal együtt.

Nyolckor keltem, hogy fél tízre már a reptéren lébecolhassak.

Amint felébredtem, éreztem, hogy fájnak a szemeim a fáradtságtól. Ennyit a projektemről, miszerint majd a szünetben jól kipihenem magam.

Viszont ez ellen tenni kellett, és egy kávé tökéletesen megoldja ezt a problémát. Már le is főztem, épp öntöttem volna bele a tejet, amikor a nagynéném megállt mellettem csípőre tett kézzel.

-      A szüleid tudnak az efféle szokásodról? - Kérdezte összeráncolt szemöldökkel. Végre-valahára hozzámszólt, bár szavai neméppen kedvesen csengtek.

-      Az osztálytársaim már... - kezdtem bele a szokásos „a többiek sokkal rosszabbak nálam"-monológomba. Pechemre nem most jött a falvédőről, így nem érdekelték a kifogások.

-      Tudnak róla? - Ismételte meg még egyszer a kérdését.

Csak óvatosan megráztam a fejem. Mintha csak erre várt volna, kivette a kezemből az életmentő folyadékot, és a szemeim láttára, legnagyobb szívfájdalmamra elkezdte kortyolgatni, épp oly kecsesen, mint a filmekben.

Éppen reggeliztem - amihez egyébként langyos tejet ittam; még álmosabb lettem tőle -, amikor kopogtak az ajtón.

Persze átfutott az agyamon, hogy esetleg Patrik lep meg, de ettől a gondolattól egyből megriadtam, hiszen honnan lenne kulcsa, hacsak... nem, az nem lehet, a barátom nem tolvaj, és nem lopna el egy olyan kulcsot, amire egy hét múlva már szüksége sem lesz. Kivéve, ha pszichopata, aminek eddig egyetlen apró jelét sem adta. Alig egy perc múlva bebizonyosodott, hogy (kivételesen) szerencsére mekkorát tévedtem.

Ugyanis amikor Patrícia ajtót nyitott, egy negyvenes éveiben járó, szakállas, meglehetősen laza stílusú férfi állt az ajtóban.

Csodálkozva néztem rá, hogy ő mégis ki lehet, de aztán hamar kiderült, mert a nagynéném bemutatta.

-      Ő itt a párom. Mati, Marco; Marco, Mati - mutatott be minket egymásnak.

-      Helló - köszöntem.

-      Buongiorno - köszönt vissza mosolyogva. Szóval ő egy olasz. Az olaszok pedig - nincs tagadás - jól néznek ki, és ez most sem volt másképp.

-      Üljetek le - szólt Patrícia (szintén olaszul).

Miután mindketten leültünk a kanapéra (Patrícia öntött üdítőt a vendégnek), elkezdtem kérdezősködni, mert hát azért mégis csak úgy illik.

-      Na, és hol dolgozol? - Kérdeztem az anyanyelvén, mert nem úgy festett, mint aki munkanélküli.

-      Ahol Patrícia - felelte szűkszavúan.

-      Ott ismerkedtetek meg? - Lelkesedtem, mert ez olyan, mintha valaki a gimiben találkozik élete szerelmével.

-      Igen. 

Eszmecserénket egy kettőnk közé nyúló kar szakította meg, ami lerakott egy szénsavas limonádét és egy szénsavmentes ásványvizet. És nem, nem a citromot tartalmazó ital volt az enyém.

Patrícia leült a barátja mellé, és engem egyből kizártak a beszélgetésükből, mikor szóba jött a munka, amiből én egy fél szót, annyit sem értettem.

Egy belső sóhaj után közöltem, hogy „elfelejtettem valamit" (burkolt célzás, hogy soha többet nem áll szándékomban visszajönni), és beslisszoltam a kis szobácskámba (ami sajnos vagy nem sajnos, de nem sokáig volt az enyém) és üzentem az egyetlen embernek, aki megértett.

matildavarga: Itt van Patrícia barátja. Egyedül érzem magam. L

Nem sokkal később érkezett is a válasz, fülsiketítő értesítéshang kíséretében, úgyhogy gyorsan lenémítottam.

patrik._.official: Én itt vagyok.

matildavarga: Hol?

patrik._.official: Két óra múlva a reptéren...

matildavarga: OMG!!! Sikerült a déli gépre jegyet vennetek???

Majd kicsattantam a boldogságtól.

patrik._.official: Te a hatodik sorban ülsz, mint idefele, ugye?

matildavarga: Igen. Miért?

patrik._.official: Mert én is oda ülök. F, igaz?

matildavarga: Aha. Te?

patrik._.official: E. A D-ben meg vagy az egyik szülőm, vagy a bátyám.

matildavarga: ...

-      Készülődj, még a boltba is be kell menni. Ja, és lehetőleg ne ilyen kócos hajjal gyere, úgy nézel ki, mint valami rossz boszorkány - osztott ki a nagynéném kopogás nélkül (!) egy pillanat alatt.

Csak akkor esett le, hogy én a szokásos reggeli rituálémat félbehagytam Marco érkezésével, úgyhogy villámgyorsan elkészültem, majd a bőröndömbe is beraktam minden elektronikai cuccot, amik egészen addig töltöttek.

Amint végeztem, vittük is le a csomagokat. Előtte viszont ragaszkodtam hozzá, hogy elköszönjek a lakástól, ha már egy hétig az otthonomként szolgált.

Amíg tartott a ceremónia (végigsimítottam az ujjam a fa bútorokon; fél perc), Patrícia és Marco az ajtóban vártak rám, és feltűnően sokszor néztek az órájukra. Vagyis csak az órájuk helyére, mert Marco csuklóján semmi, Patríciáén pedig csak egy karkötő díszelgett.

-      Mehetünk - jelentettem be ünnepélyesen. És, mintha csak erre vártak volna (valószínűleg csak erre vártak), azonnal kiléptek az ajtón, a nagy sietségben kis híján odacsukva engem.

A reptérre velünk tartott a nagynéném párja is, úgyhogy én természetesen nem ülhettem az anyósülésre.

A párbeszédükbe esélyem sem volt beleszólni, mert olaszul folyt, és olyan szinten hadartak, hogy csak kulcsszavakat tudtam kivenni belőle, mint „főnök" és „iroda". A repteret meglátva Marco komolyabb stílusba váltott, és mondott valamit, amire Patrícia csak lazán, beleegyezően bólogatott.