Római remény

| 19 |

Lassan odahajolt hozzám:

- Gyönyörű vagy - súgta halkan fülembe, és bársonyos hangján éreztem, hogy komolyan gondolja.

Meglepődöttségemtől mozdulni sem tudtam, ő pedig ezt a szerencsétlen helyzetet kihasználva tovább vándorolt fejével a vállamhoz, és apró csókok ezreit halmozta el bőrömön, majd kezével a lapockámra tévedt.

Mire leesett, hogy mire készül, már késő volt. Kikapcsolta a melltartóm csattját, én pedig ijedten, egy sikoly kíséretében ellöktem magamtól, és azzal a lendülettel beszaladtam a fürdőbe, összekapcsoltam a csattot és felkaptam a pólómat.

Könnyekkel küszködve ültem fel az apró mosógépre, ugyanis az én életemben még nem történt meg az a dolog, és nem is szerettem volna soha elhamarkodni, mert ebben a dologban pont nem az a lényeg, hogy minél hamarabb elveszítsd. Megvan ennek a maga módja, ideje, helye, és a szépsége. Én mindenképpen kivárom, amíg fejben és testben is érett leszek rá, és a partnerem is az lesz, akinek ezt a női gyönyört szeretném adni.

Kopogtak a fürdőszoba ajtaján, amire nem feleltem, így Patrik benyitott. Először csak bekukucskált, amire szintén nem adtam visszajelzést. Lassan odasétált hozzám, és izmos karjaival átölelte vállamat. Lágyan magához szorított, azután egy apró puszit adott a homlokomra, és a szemembe nézett.

- Bocsánat, én nem akartam - szólalt meg percek után meglepően halkan. - Csak, tudod, én azt hittem, hogy te már... és ez így rendben van - fejezte be bizonytalanul.

- Semmi gond. Nem a te hibád, elvégre én nem ellenkeztem - magyaráztam erőtlenül.

Patrik nem válaszolt, én pedig nem tudtam mit mondani. Szerencsémre - vagy éppen szerencsétlenségemre; nézőpont kérdése - a nagynéném telefonált.

- Minden oké otthon? - Szólalt meg bársonyos hangja a telefonban.

- Persze, minden a legnagyobb rendben - feleltem olyan meggyőzően, amennyire abban a pillanatban sikerült.

- Rendben. Figyu, lehet, ma egy kicsit hamarabb megyek - jelentette ki.

- Őőő... oké - reagáltam, bár nem volt beleszólásom a dologba, inkább csak tudomásul vettem.

- Legyen szép napod - köszönt el sietősen, ezután pedig egyből le is csapta a telefont.

Csendben üldögéltünk még néhány percet a fürdőszobában, mire Patrik megtörte a csendet.

- Szóval ma korábban jön - idézte fel a telefonbeszélgetést.

- Mi a mai terv? - Igyekeztem terelni a témát.

- Mi legyen? - Kérdezett vissza.

- Nem is tudom. Hmm... - kezdtem hangosan gondolkozni, de ő csak elővette a telefonját, és nem is figyelt rám.

Úgy tűnt, mintha írna valakinek, de biztos voltam benne, hogy a másik fél valamelyik szülője.

- Kérsz valamit enni? - Kérdeztem, miután abbahagyta a pötyögést.

- Mik vannak?

- Nézzük - mentem a konyhába. - Van áfonya és alma, meg gyümilé - soroltam.

- Vizet kérek - nyögte ki végül, némi habozást követően.

- Azt nem is mondtam - mosolyodtam el, de végül természetesen felszolgáltam neki a kért italt.

- Szénsavas nem volt? - Kérdezte fintorogva.

A szememet forgatva kivettem a kezéből a poharat, egy levegővel lehúztam az egészet, majd egy másik pohárba öntöttem csak most, csak külön, csak neki szénsavasat, majd kezébe nyomtam, amire válaszul egy elégedett pillantást kaptam.

- Elmegyünk valahova? - Kérdeztem hirtelen.

- Felőlem - vont vállat, bár szerintem ő is furcsállta, hogy ezek után egyáltalán szóba állok vele.

Az igazság az volt, hogy bíztam benne, és nem szerettem volna, hogy ez a néhány szó és tett tönkre tegye a napunkat. Ennek a kis incidensnek köszönhetően megtudott rólam egy fontos dolgot, aminek igen nagy szerepe van mindkettőnk életében. Tudtam, hogy az információ biztos helyen van, és nem fog visszaélni vele.

A város felé vettük az irányt.

Ahogy kiléptünk a lépcsőházból, Patrik felém se nézve megfogta a kezem, rákulcsolta az ujjait és leengedte kettőnk közé. Ettől, mondanom sem kell, óriási adrenalinlöketet kaptam. Te jó ég, kéz a kézben sétáltunk! Különös volt, hogy a bőrünk összeér, és úgy viselkedtünk, mint egy szerelmespár – még akkor is, ha azok voltunk.

- Menjünk be! - Mutattam a fagyizóra, ami mellett éppen elmentünk. Patrik bólintott, majd bementünk.

- Te beszélsz - súgta nekem, miután odahajolt hozzám. Lágy hangja hallatán libabőrös lettem.

A közelsége megérintett, ezért tehetetlenségemben halkan felnevettem, és beálltunk a sorba.

- Milyet kérsz? - Kérdeztem, mert én már belépéskor végignéztem a kínálatot, és választottam is.

- Legyen citromos - felelte.

- A citromos fura - vágtam rá, mert nem sok szép emlékem volt az ilyen ízű fagyikkal kapcsolatban. Meg úgy a citrommal kapcsolatban. Teába jó, de amúgy... pfuj.

- Te is fura vagy - fogalmam sem volt, hogy ezt bóknak szánta-e, de nem tudtam rá reagálni, mert az eladó köszönt.

Először Patrikét kértem ki, majd a sajátomat (csokis kekszeset, természetesen).

Nem ültünk le, mert nem volt hely (elég népszerű hely lehet, mert tömve volt, ráadásul finom is.), úgyhogy kisétáltunk a cukrászdából. Patrikkal közösen megállapítottuk, hogy az édesség nem volt a legfinomabb, de nem is a legalja kategóriába tartozott.

Így sétálgattunk a városban, több, mint másfél órát. Időközben beszélgettünk mindenről. Suli, barátok, érdeklődési kör, de szóba került érdekes módon a zene is.

Épp összeröhögtünk azon, hogy Patrik egyik osztálytársa miért kapott szaktanárit (visszaszólt a tanárnak. Jó, ezt a vagánykodós stílust alapvetően nem támogatom, viszont a szituáció igen szórakoztató volt), amikor megláttam szembe jönni egy ismerős autót. Automatikusan hátat fordítottam, ezzel együtt pedig próbáltam elteleportálni magamat a lehető legmesszebbre. Hát, sajnos nem sikerült.

- Mi az? - Kérdezte Patrik. Neki csak az tűnt fel, hogy útközben megmakacsoltam magamat, és hátat fordítottam neki.

- Ott megy Patrícia - suttogtam reszketve.

Patrik bólintott egyet, és sarkon fordulva benyitott a legközelebbi kávézóba, ahova így sikeresen beestünk, mielőtt a nagynéném elhajtott volna mellettünk.

- Most már fogyasztanunk is kell - mormoltam halkan Patriknak, aki ezt tudomásul véve leült a kávézó egyik hátsó kétszemélyes asztalához, hogy távolabb legyünk az üvegajtótól.

A tapéta illett a hely témájához: telis-tele volt kávészemekkel. Az asztalok és székek is egyaránt fából készültek, kávébarna üléshuzattal bevonva, ami rendkívül kényelmessé tette azt a néhány percet, amit az ember átlagosan egy presszóban tölt.

Követve őt leültem vele szembe, és megnéztük a menüt.