Római remény

| 02 |

Hamar becsekkoltam, átvizsgáltak (természetesen besípoltam az öv miatt), és elém tárult a boltok birodalma. Naná, hogy mindent háromszor annyiért árultak, mint amennyi egy élelmiszerboltban lenne, annyi különbséggel, hogy itt lehet kapni különlegességeket is. Mivel nem volt időm, csak felszínesen néztem körül. Szerencsére meg tudtam állni, hogy ne vegyem meg a limitált kiadású Smarties űrhajót cukorkaadagolóval. Elvégre a szüleim nem azért adták a pénzt, hogy az első negyedórában elköltsem a felét. Miután végeztem, megláttam egy kávézót, ahol bár volt forrócsoki (a kávét ignorálom, ennyi idősen még nincs rá szükségem, nem?), én mégsem kértem, mivel nagy rutin ide vagy oda, még mindig félek egy kicsit a repüléstől.

Inkább elmentem megnézni, mikor indul a gép, ám annak ellenére, hogy a beszállási kapu nyitásának meghirdetett időpontjával csak fél órával voltam előrébb, még mindig nem volt kiírva semmi. Egy táblához közeli padra cuccoltam le, és vártam, hogy ismertessék az indulás időpontját, ám hosszú perceken át nem történt semmi, csak egyre több lett a várakozó, és időközben leült mellém egy srác.

A padra ülés után fél órával mondták be, hogy a gép késik, de hamarosan kinyílik a kapu, így hát egyből odamentem. Tíz perc várakozás után megnyitották az ajtót és felszállhattam a gépre.

A jegyem természetesen ablak mellé szólt, így onnan néztem a repteret, mivel még elmondták a baleseti szabályokat. Közben bekapcsoltam a biztonsági övet és a telefonomat is repülőgép módba tettem.

Már alig vártam, hogy felszálljak, mivel mostanában nem repültem. Elindult a jármű a kifutópályára, én pedig néztem a várakozó repülőket, és elgondolkodtam azon, mennyi ember mit meg nem tenne ezért az élményért.

Amint a végleges kifutópályára gurult a gép, elkezdett gyorsítani. Egyre gyorsabban és gyorsabban ment, majd éreztem, ahogy elemelkedünk a talajtól. Egy ideig olyan volt, mintha az osztrák Family Park-ban lennénk a hullámvasúton, ám ez az érzés megszűnt, amikor magasabbról láttam Budapestet, mint anno Ausztriát.

Azon kaptam magam, hogy egyre magasabbra érünk, elhagyunk egy felhőréteget. Majd még egyet, és még rengeteget. Eszembe jutott, hogy meg kéne örökítenem néhány pillanatot, mehetne a gépemen az utazás mappába.

Persze ha felvágós lennék, már tolnám fel Instára a felhőkről készült száz ugyanolyan képet, millió hashtaggel tarkítva. De nem, az én esetemben semmi ilyesmiről nincs szó. Mert bár le van töltve az alkalmazás, és be is vagyok jelentkezve, csak követek embereket, sztorikat nézek és lájkolgatok. A követési kérelmét is csak és kizárólag ismerősöknek fogadom el.

Csináltam egy képet a felhőkről, majd megnéztem a büféskocsi kínálatát. A menüt lapozgatva az tűnt fel, hogy a levegőben minden többször annyi, mint a földön.

Az utazó magasság elérése után tűnt csak fel, hogy ülnek mellettem. Jó, mondjuk ez nyilvánvaló, mivel nem nagyon szokott üres hely lenni ezeken a járatokon. Magam mellé pillantottam, és végig mértem a fiút, aki a reptéren is mellettem ült. Éppen az étlapot tanulmányozta. Tetőtől talpig feketében volt: fekete Adidas pulcsi és cipő, fekete nadrág. Ezek szerint megegyező az öltözködési stílusunk. Rápillantottam az arcára: napbarnított bőre volt, ami így szeptember végén már kezdett furcsa lenni. Sötétbarna haja pedig belelógott az arcába, így folyton ezt igazgatta. Épp az egyik ilyen mozdulatnál észrevette, hogy figyelem, ezért rám nézett, majd lazán rám mosolygott. Én pedig (zavaromban) visszamosolyogtam rá, majd éreztem, ahogyan elvörösödöm.

Nem akartam megzavarni abban, hogy döntsön, mit válasszon a menüből, de sajnos győzött a kíváncsiság. Már épp nyitottam a számat, hogy beszélgetésbe elegyedjek vele, amikor rájöttem, fogalmam sincs, milyen nyelven kellene hozzászólnom. Hiába indul Magyarországról a gépünk, simán lehet, hogy csak átutazóban volt nálunk, így nem értené. Viszont ez igaz fordítva is, vagyis hogyha olaszul szólnék hozzá, lehet, hogy visszaválaszolna olaszul, és gyakorolhatnám egy kicsit a nyelvet. De mi van, ha mégsem? Gondoltam a németre is, viszont tekintve, hogy a gép nem német anyanyelvű területről indul, és nem is oda tart, hülyén vette volna ki magát, így ezt az ötletet is elvetettem. Maradt az angol, azt úgyis sokan értik.

- Hi - szóltam, mire felvonta a szemöldökét. Nem csodálom, én is így tettem volna, ha egy mellettem ülő vadidegen srác hozzám szól egy repülőn.

- Where are you from? - Tettem fel a kérdést.

- Magyar vagyok - jött a válasz, mire elmosolyodtam.

- Az jó, mert én is - feleltem, hátha megismerem jobban - az én nevem Mati.

- Patrik - nyújtotta a kezét, mire elröhögtem magam. De most komolyan. Ki az a tizenéves, aki az első találkozáskor kezet fog az illetővel? Ő viszont ugyanolyan komoly arccal nézett rám, így megráztam a kezét.

- Hány éves vagy? - Kérdeztem, mert a külsejéből arra következtettem, hogy olyan 19 körüli lehet, de azért biztosra mentem.

- 16 - mondta. Meglepődöttségemet próbáltam leplezni - nem sok sikerrel.

- Én is 16 vagyok, viszont te egy kicsit idősebbnek nézel ki - mondtam, utalva arra, hogy az ülésen ülve is jónéhány centivel magasabb volt nálam. Nem vagyunk egyformák.

Úgy tűnt, kifulladni látszik a beszélgetésünk, mivel én még nem voltam ilyen szituációban, és ahogy láttam, ő sem.

Elfordítottam a fejem, és egy ideig néztem a felhőket, amikhez társult még a Nap is (égette a szememet, úgyhogy kénytelen voltam felvenni a napszemcsimet). Le is fotóztam, majd beállítottam háttérképnek, miközben éreztem magamon a mellettem ülő tekintetét. Végül - amikor már kezdett elzsibbadni a nyakam - szép lassan elfordítottam a fejem, majd Patrik szemébe néztem, és próbáltam azt sugallani neki, hogy most már neki kellene kérdeznie valamit. Meg is tette.

- - Hol laksz? - Jött a kérdés.

- Budapest mellett. Te?

- Erdélyben, viszont most akarunk költözni, de még nem tudjuk, hogy hova.

- Értem. Egyedül utazol?

- Nem, a szüleim és a bátyám is itt vannak valahol, de mivel későn vettük meg a repjegyeket, már nem volt egymás mellett három hely, így szét kellett szóródnunk. És te?

- Ami azt illeti, én egyedül vagyok. Mármint a szüleim eljöttek velem Budapestre, de nekik el kellett menniük, nekem viszont, mivel szünetem van, muszáj elmennem Rómába. A nagynéném kint fog várni a reptéren - mondtam.

- Aha, az tök jó. Figyu, neked van Instád? - Kérdezte, viszont nekem fogalmam sem volt, hogy mit válaszoljak. Alig pár perce ismertem, és ha engedélyezem a követést, akkor... na, akkor nem tudom, mi lesz. Igazából a fotókkal nem nagyon tud visszaélni, mivel nincs. Az alapján pedig, hogy rákérdezett, valószínűleg elég aktív felhasználója a platformnak, tehát nyilván nem velem foglalkozna és élne vissza a képeimmel.