Római remény

| 08 |

Nem tudom, hányszor indult újra a szám, de nem is nagyon érdekelt. Elég volt annyi, hogy ment, és kész.

Jött egy autó. Leparkolt a ház előtt. A lámpa zöldre váltott, de nem ment át rajta senki. Egy autó kiállt a parkolóból. Hamarosan jött a helyére másik. Egy kocsi átment a sárgán.

Nagyjából ezek a folyamatok ismétlődtek, soha nem ugyanabban a sorrendben. Fogalmam sem volt, mennyi időt ülhettem kint és agyalhattam az életemen. Tegnap megismertem egy srácot, aki annak ellenére, hogy alig két napja ismertük egymást, megkérdezte, van-e barátom. Erre én hülye nem reagáltam semmit, erre beír a biojába valami Hannát. És nagyjából itt lett elegem.

Hirtelen felindulásból felpattantam, a lendülettől pedig felborult a műanyag szék, és hatalmas csattanással ért földet. Ezzel nem nagyon tudtam mit kezdeni, ugyanis csak akkor tűnt fel, hogy teljesen átfagytam, a lábam elzsibbadt, emiatt pedig alig tudtam ráállni. Gyorsan helyére raktam az ülőalkalmatosságot, majd beszaladtam a lakásba. Felkaptam a telefonomat, megnyitottam az Instagramot és a következőt írtam Patriknak.

matildavarga: Nincs.

Egyből olvasottnak tekintette, azonban egy ideig nem jelezte, hogy írna, én viszont türelmesen vártam, ugyanis tudtam, most jön csak a java.

patrik._.official: Láttad a bio-mat? :D

Ez nem igaz. Valami tulajdonsága, hogy kitalálja, mit gondolok?

matildavarga: Igen, láttam... Ki az a lány? Elég... szép.

És akkor itt még szépen fogalmaztam. Ugyanis az egyik képén (amire teljesen véletlenül találtam rá, de tényleg!) egy szál bikiniben áll valami aquaparkban, a kép alá pedig az került, hogy ,,HAPPY 14". Egyébként az, hogy fürdőruhában volt, (számomra) másodlagos, ugyanis az arca tényleg szépnek bizonyult. Onnan tudtam, hogy természetesen ilyen, mert a haja és az arca is vizes volt, és a vízálló alapozót tudtommal még nem találták fel.

patrik._.official: Ő az egyik osztálytársam, semmi több. Osztálycsoportban felelsz vagy mersz volt. Megijedtél, mi?

Most erre mit írhattam volna?

matildavarga: Neeem.

patrik._.official: Na azért.

Válasz nélkül hagytam.

patrik._.official: Amúgy nincs barátnőm.

Ezen megkönnyebbültem és sóhajtottam egy jó nagyot, de ezt ő nyilván nem tudhatta meg, ezért úgy kellett tennem, mint hogyha emiatt az információ miatt nem csattannék ki az örömtől.

matildavarga: És ezt ki kérdezte?

patrik._.official: Tudom, hogy amiatt, hogy ezt most megtudtad, boldog vagy, hiába múlt fél tizenkettő...

Ránéztem az órára, és tényleg! Patrícia nagyon dühös lesz rám, ha ez kitudódik. Azonban ez nem igazán foglalkoztatott, mivel megtaláltam azt a fiút, akivel jó volt beszélgetni. Hűha, csak nem kezdek vérbeli tinilányra hasonlítani?

matildavarga: Upsz, tényleg...

patrik._.official: Nem tartalak föl, menj csak aludni, nehogy mérges legyen rád a nagynénéd.

matildavarga: Nem lesz mérges, nem derül ki.

patrik._.official: Akkor máshogy mondom: két dolog miatt aludj. Az első, hogy én is megyek, mert kemény nap lesz a holnapi. Mondjuk, felőlem írogathatsz, de arra ma már nem kapsz választ. A másik pedig, hogy nem akarok kiszúrni veled azzal, hogy feltartalak, mert szünet van, ahol ki kéne magad pihenni, nem velem írogatni, ergo, ha tovább csetelgetünk, dögfáradt leszel. Szóval jó éjt!

matildavarga: Neked is!

Az első okon felröhögtem, aztán rájöttem, hogy lehet, nem kéne már a második nap magamra haragítanom a nagynénémet azzal, hogy háromnegyed 12-kor egyedül röhögcsélek. A második érv pedig abszolút jogos volt, mert a másnap tényleg nagyon durva volt. Csak ezt akkor még nem tudtam.

Tegnap este nem aludtam, mert éjfél után tettem le a telefont, és még vagy fél órán át forgolódtam, mert egyszerűen nem jött álom a szememre.

Amint felkeltem, mentem öltözni (fekete spagettipántos top, fekete rövidnadrág; csak a szokásos), majd reggeliztem.

Tétlennek és magányosnak éreztem magam a lakásban, és hogy az egyedüllét tudatát csökkentsem magamban, bekapcsoltam a zenét az iPademen, miközben görgettem az Instát.

Épp a laptopomon néztem az előrehozott érettségivel kapcsolatos információkat - terveim szerint már 10. osztály után akartam végezni az angollal -, amikor csörgött a telefonom. Messenger hívást jelzett.

Úgy gondoltam, egész elfogadhatóan nézek ki (bár mondjuk még nem sminkeltem), ezért fogadtam bejövőt.

- Szia - köszöntem Patriknak, aki a természetellenesen korai órában is csodásan festett.

- Helló - intett vissza. Ahogy láttam, a szállodában volt (mert persze, hogy hotelszobában aludtak). - Mit hallgatsz? - Kérdezte, utalva a háttérzajra.

- Ja, hogy ez! Semmi - mondtam, és igyekeztem minél hamarabb kikapcsolni a zenét, de nem ment könnyen, mert a nagy kapkodásban a hangerőt tettem feljebb, nem pedig megállítottam a dalt. Miután nagy nehézségek árán sikerült elhallgattatnom a készüléket -amin mellesleg Patrik jól szórakozott-, hosszas hallgatás után megszólalt.

- Mit hallgatsz? - Kérdezte újra.

- Kat Dahlia - I Think I'm In Love Again - feleltem csodálkozó tekintettel. Vajon miért érdekli?.

- Klassz. Igaz rád? - Húzta széles mosolyra a száját. Mit mondhattam volna? A szám egy szerelmes lányról szól, aki arról énekel, milyen érzéseket vált ki belőle egy fiú.

- Öhm... khm... - húztam az időt, majd elkaptam a tekintetem, és lenéztem a lábfejemre, és elkezdtem tornáztatni a lábujjaimat. Mondjuk, ez nem tudom honnan jött, biztos nyugtató hatása van, vagy ilyesmi.

- Elénekled? - Tette fel a kérdést, mire kérdőn a kamerába meredtem, majd megráztam a fejem.

- Nem tudok énekelni - mondtam halvány mosolyra húzva a számat.

- Ilyen hozzáállással nem is fog menni - kacsintott rám kedvesen. Na, marha jó. Itt kacsingat, és kéri, hogy énekeljek neki. Mi ez, ha nem Bexi 2?

- Hát jó, de előre bocs a fülkárosodásért - szóltam, majd az iPademen kerestem dalszöveges verziót. Mondjuk, az egészet tudtam fejből, de azért jobb a békesség.

És énekeltem.

Az eleje nagyon nehezen ment, tekintve, hogy hiába jártam egész felső tagozatban énekkarra, az már rég, volt, úgyhogy be kellett gyakorolnom egy kicsit a hangszálaim megerőltetését. Közben végig a kamerába néztem, ahogy Patrik is, így olyan volt, mintha egymás szemébe néznénk.

Az első refrén nagyon gyöszös volt, a hangom erőtlen, és nem mellesleg szörnyen hamis, így feljebb hangosítottam a zenét, hogy én ne hallatszódjak.

A következő refrénig egész jól ment, akkor pedig sikerült kiereszteni a hangomat, ami viszont olyan hamiskás volt, amilyet én még életemben nem hallottam.

A harmadik refrén is borzalmas lett. Az egészből az egyetlen, ami elfogadhatónak bizonyult, az a rap része volt, mivel ott nem kellett megemelnem a hangom, viszont elképesztően sok levegőt igényelt a szakasz.

A számnak vége lett, én pedig félve, kicsit hunyorogva néztem a kitámasztott telefonomra, tartva a kritikától.