Római remény

| 21 |

-      Mégis mit képzelsz? Egy idegent idehozol? A szüleid egyáltalán tudnak róla? Mióta találkozgattok? - Zengett tőlünk a lépcsőház. Még szerencse, hogy rajtunk kívül (remélhetőleg) más nem értette a dühös szavakat, bár még így is kaptunk rosszalló pillantást a postástól.

Szó nélkül hagytam mindent, amit mondott, mert abban a pillanatban engem sokkal inkább foglalkoztatott, hogy a barátom most éppen mit csinál. Lehet, hogy éppen a szakító levelet írja? Ilyen egyáltalán létezik? Szokás írni?

Ahogy beértünk a lakásba, bementem a fürdőbe és megmostam az arcomat, mert megizzadtam (és nem feltétlenül az időjárás tehetett róla).

Pechemre a nagynéném nem ment el sehova, végig a nappaliban volt, és tanakodott. Ügyeltem a sminkemre, hogy legalább az ép maradjon, ha már a szívem egyszerűen megszakadt...

-      Mindjárt jövök - téptem fel először a fürdő-, majd később a bejárati ajtót is, és mielőtt Patrícia bármit is szólhatott volna, kisprinteltem az ajtón. Úgy, ahogy voltam: mezítláb.

Nem volt időm megvárni, míg a lift az emeletre ér; elkezdtem leszaladni a lépcsőn. Ott persze kis híján elestem, ugyanis az egyik fordulót rosszul vettem be, így kicsúszott a lábam a talaj alól; akárcsak a kezemből az irányítás.

-      Bocs, hogy... - kezdtem, azonban a kapuban nem állt senki, csupán a nagy ricsajra egy járókelő kapta fel a fejét.

Azonnal előkaptam a telefonomat és tárcsáztam Patrikot.

-      Igen? - Szólt bele, amikor már azt hittem, a hangpostára kapcsol.

-      Hol vagy? - Kérdeztem köszönés nélkül.

-      Anyámék jöttek értem, megyünk a szállásra - vázolta fel a helyzetet. - Kicsivel korábban végeztek, így három előtt tudtak jönni - magyarázta.

-      Értem - szóltam enyhe csalódottsággal a hangomban.

-      Mégis mit képzelsz magadról? - Jött egy hang mögülem.

Köszönés nélkül riadtan kinyomtam a hívást és a nagynéném kíséretében felmentem a lakásba.

Kaptam egy hosszú beszédet arról, hogy nem szabad megbízni senkiben ilyen kevés idő alatt, egy még hosszabbat arról, hogy holnap nem mehetek sehova, tanulnom kell, mert a végén „a pasik elveszik az eszemet és nem fogok majd készülni a sulira, a pénzt meg senki nem fogja megkeresni helyettem". És végül, de nem utolsó sorban megkaptam, amitől a legjobban féltem: beszélnem kellett a szüleimmel. Ez az, amit el akartam kerülni, de egyszerűen nem lehetett, ugyanis a nagynéném azon nyomban tárcsázta őket.

Először Patrícia beszélt velük. Szóval, amíg ők olyan borzalmasan fontos dolgokról fecsegtek, mint például „nem lehet a neten visszanézni a Jóban-Rosszban legújabb részét" (miután bement a nappaliba, becsukta az ajtót, hisz gondolom a kényes téma következett; azaz én), én azon agyaltam, hogy ezt az elmúlt öt napot hogyan vezessem fel nekik.

-      Sziasztok! - Köszöntem bele minden pozitivitásomat összeszedve a telefonba.

-      Mi ez az egész? - Kérdezte apa olyan barátságtalan hangon, amilyet én még nem is hallottam tőle.

-      Mit műveltél? - Tett szemrehányást most már anya is.

Az, hogy apa haragszik rám, még elmegy, mert végtére is, ő hirtelen haragú, elnézem neki. Na de az, hogy anya a háttérsztori ismerete nélkül, csupán a tényekből ítél meg, amiket a nagynéném közölt az ő szemszögéből, nekem új.

-      Most elmondok mindent, de kérlek szépen titeket, hogy hallgassatok végig - tettem kitételt.

És elmeséltem mindent. Hogy a repülőn megismerkedtünk, aztán dumáltunk, majd átmentem hozzá, aztán hogy egy napig nem láttam, és akkor elmentem stílust váltani (ez így nyilván elég drasztikusan hangzott, de végül is az is volt), utána ma idejött, elmentünk sétálni, mert az olyan „romcsi", és... és ennyi. A kis incidensünket a lakásban nem mertem megemlíteni nekik, hiszen volt egy olyan sejtésem, hogy már ez is sok volt nekik.

Bingo.

-      Most pedig feltehetitek kérdéseiteket, de csak sorban - próbálkoztam, de teljesen felesleges volt, mert igaz, hogy betartották, amit kértem (nem szóltak közbe), utána ömlött belőlük a szó.

-      Állj, állj - szóltam, és tisztára úgy éreztem magam, mintha a Mónika-show-ban lennék.

-      Mi volt a repülőn? - Kezdte apa a faggatást, mert neki minden részlet számított.

-      Bemutatkozott, csináltam a telójával egy képet, amit később ki is rakott Instára, és meg is jelölt benne, plusz leszedte a bőröndömet - kutakodtam az emlékeimben, bár igazából fogalmam sincs, miért részleteztem ki ennyire, hiszen ezek nem is lényeges dolgok.

-      A teljes nevedet megmondtad egy idegen fiúnak? Egy IDEGENNEK??? - akadt ki anya. Pedig azért ő az ilyet meg szokta érteni. Vagyis a személyiségéből ítélve bíztam benne, hogy megérti, mert eddig még ilyesmire nem volt példa.

-      Nem, csak annyit mondtam, hogy Mati - azt azért nem tettem hozzá, hogy elárultam magamról, hogy a főváros mellett lakom. Bár szerintem az sem akkora gaztett.

Láttam lelki szemeim előtt, ahogy a szüleim egy ideig gondolkodnak, majd - feltehetőleg, mert nem találtak egyéb kifogásolni valót (az azért nem bűn, ha a mellettem ülő segít nekem leszedni a csomagot) - tovább haladtak.

-      És hogy érted, hogy másnap átmentél hozzá? - Kérdezte anya csodálkozva.

-      Mi? - Kapta kapcsolódott be a beszélgetésbe egy pillanat alatt apa. Ő még gondolkozott, de ahogy szóba jött, hogy a lánya átment egy fiúhoz a tudta nélkül, felfigyelt.

-      Hát, igazából addig is írogattunk, aztán jött az ötlet, hogy ha már nem tudtuk tartani magunkat az eredeti tervhez, elfoglalom magam.

-      Mi az, hogy nem tudtátok tartani magatokat az eredeti tervhez?

-      Patríciának be kellett mennie dolgozni - és akkor esett le, hogy erről - ahogy sok másról sem - fogalmuk sincs a szüleimnek, úgyhogy elhúztam a számat. Viszont ez részben a nagynéném hibája, hiszen, ha a sorozatról annyit tudtak beszélni, akkor ezt miért esett volna nehezére megemlíteni?

-      És mit csináltatok a szállásukon? - Puhatolózott apa.

-      Először dumáltunk, aztán megcsókolt - itt éreztem, ahogy elvörösödöm. - Ja, meg ettünk - tereltem a témát - sikertelenül.

-      MI AZ, HOGY MEGCSÓKOLT??? - Akadt ki apu teljesen. Be kell vallanom, a szüleim reakcióját az első csókos sztorimra nem egészen így képzeltem el.

-      Hát, megcsókolt - magyaráztam ugyanazt ugyanazzal. Szerintem ezt máshogy nem is nagyon lehet kifejezni.

-      Te mit szólsz ehhez? - Kérte ki apa kisvártatva anyu véleményét. Viszont ő láthatólag lemaradt.

-      Nézd. Mati 16, ez az ő korában teljesen normális - kezdett el papolni anya, mire hálálkodva hunytam le a szemem. - Na, ez persze nem azt jelent, hogy minden helyes szembejövő fiút meg kell csókolni - váltott át egy pillanat alatt megértő szülőből dühös, tehetetlen anyává.

Apa válasz helyett hümmögött egyet, ami, azt hiszem, anya mondatának második felére vonatkozott.