The Avengers Fanfiction ( szünetel )

HUSZONHARMADIK FEJEZET

Sandy igazán szeretett volna segíteni a bajba jutottakon, azonban tekintete még mindig fájóan az isten felé meredezett, kinek bal arcán a vér patakokban csordult végig. A lány izmai hirtelen feszültek meg, kezét letámasztva nyomta előre magát a földön csúszva, csakhogy egy kicsivel is közelebb kerüljön társához.

- Loki! - kiabálta volna Sandy, azonban torkából a szó csak halkan préselődött ki.

- Minden rendben lesz vele, ne aggódj. - mondta May kézen fogva a lányt, óvatosan visszahúzva őt eredeti pozíciójába.

A Tigris látta, ahogyan az isten teljesen egyedül, szinte figyelem nélkül küszködik a fájdalommal. Valószínűleg még annyira sem volt magánál, mint ő, hiszen reakciókban nem bővelkedett; jogosan felkelthette az ember aggodalmát, azonban senki sem foglalkozott vele.

Amint a lány ezen gondolatokat fogalmazta meg magában, Thor kellemes léptekkel sasszézott be a Sandy számára a szívszorító kifejezéshez közel álló jelenetbe. Kezében egy világoskék törölközőt tartott, melyet egyszerűen csak óvatosan testvére ölébe dobott, hogy azzal szorítsa a kötést, amíg Janeék a fogyó jéggel bajlódtak.

A lány fejét csalódottan hajtotta le, s ez volt az a pillanat, mikor rájött; nem mindenkit menthet meg, sokak életét dönti el ez a pozíció.

Sandy egészen addig bele sem gondolt, miféle összecsapásra is készülnek. Mindenki, aki fontos volt számára, aktívan részt vett a tevékenységekben, még az összecsapások sem rettentették el őket. Nem akart senkit sem elveszteni maga mellől, nem akart ismét egyedül maradni, pontosan akkor, mikor kezdenek újra széthullani a dolgok. Szerette a csapatot. Szinte a családjaként tekintett az apró, összekovácsolódott közösségre, melyet a baj hozott össze.

Az este hamar eljött, Sandy az eddig említett helyéről el sem mozdult, csakugyan, mint sérült társa. Nap közben a Tigris bal karján egy sebet több öltéssel is össze kellett varrni, szinte egész felkarját beterítette a vágás. A hajó csendes volt, egyedül jól ismert búgását lehetett hallani, a kékben úszó enyhe világítás sem zavarta az érzékszerveket.

A lány minden erejét összeszedve, egyenesedett fel, kicsit meginogva ugyan, de sikerült az isten mellé telepednie. Sandy bizonytalan és tanácstalan volt, gondolatok ezrei kavarogtak fejében, nem tudta hol kezdje. Annyi mindent akart mondani, hogy azt egyetlen mondatba elég nehezen lehetett volna belesűríteni, mégsem akart társát megzavarni.

A tigris rövid ideig csak ült és vizsgálta a körülöttük kavargó érzelmi labirintust, melyet egyszerűen lehetetlennek bizonyult megfejteni. Sandy a válaszok kérdőjeleire hagyatkozva Loki felé fordult, ki még mindig ugyan úgy, az ellenkező irányba fordítva fejét kuporgott nagyokat pislogva a semmibe.

- Sajnálom, hogy nem mentem oda hozzád. - kezdte a beszélgetést a lány, azonban az isten mintha meg sem hallotta volna, figyelmen kívül hagyta a kijelentést. Sandy egyre hibásabbnak érezte magát a szituációban, kényelmetlennek bizonyult, és ezt ő is beismerte.

- Nem akarom ezt tovább csinálni. - nézett el társáról a Tigris fejét rázva. - Nem akarok embereket menteni, és azt akarom, hogy ti se. Önfejűségből és büszkeségből akartam nekimenni Julesnak, nem vagyok különb tőle. Csak egy makacs, önző lány, aki szabadidejében meg akarja váltani a világot.

Még mindig csend volt. Se egy válasz, nulla reakció. Sandy kezdte érezni, hogy nyomora mellett a kétségbeesést is kezdi elfogadni. Kezdte elfogadni önmagát és hihetetlen, mi volt számára a töréspont. Pont egy isten. Egy isten, akiről hónapokkal ezelőtt meg volt győződve, hogy nem több, mint egy ocsmány áruló. Hogy nem több, mint egy anyai szárnyak közt pátyolgatott kényes úri herceg.