Árnyékok vagyunk ✓ [ Befejezett ]

1. fejezet

Abban a pillanatban, amikor Ren a kezembe adta a fénykardomat, a semmi közepén találtam magam és a szívemhez kaptam.

– Oké, még élek... – sóhajtottam.

Tod elkezdett hozzám beszélni.

– De már alig! Mi nem tudunk meggyógyítani de talán, egy kis ideig fenn tudjuk tartani még ezt az állapotodat.

– Értem. Hálás vagyok, de most látni akarom, hogy mi történik...

– Nincs sok energiád. – akadékoskodtak.

– Nem baj. Nem érdekel!

A testem mellett álltam. Már Ren is állt és várt. Megérintettem elgyötört arcát és látszott, hogy érzett valamit, mert kirázta a hideg. Úgy állt ott, mint aki fel sem fogja mi történt, mint aki ott sincs.

Zola zihálását és üvöltözését hallottam meg. Odafordultam és csak tehetetlenül néztem, ahogy kiborul.

– Él még? Mi történt?

Ren csak állt és annyit válaszolt.

– Baleset volt. Meghalt.

Zola is megnézte és nem voltak életjeleim.

A többiek döbbenten álltak körbe és csak nézték mi történt. Zola elsírta magát és egy pillanat alatt felpattant és azt kiabálta Rennek, hogy „ezért megöllek". Jimen fogta le és nyugtatta amennyire tudta de őt is sokkolta a dolog, Ő sem hitte el, hogy ez meg történt.

Baltazar az épp elsétáló Rentől kérdezte.

– Mit csináljunk vele?

Ren megvonta a vállát és azt mondta.

– Tüntessétek el. A cuccait is. – és elsétált. Sajnáltam, hogy ezt kellett tennie. Pár lépéssel még követtem őt de megtorpantam, bevillant, hogy talán most látom Őt utoljára. Megrémülve utána kiáltottam.

– Szeretlek! – és zokogni kezdtem. Megállt és hátra nézett. Lehet, hogy meghallott? Néztem addig, míg el nem tűnt, aztán visszafordultam a testemhez.

A fiúk tanácstalanul álltak, Jimen próbálta Zolát leszedni rólam de ő csak tartott, nem akart egyedül hagyni. Simogatta a hajam és néha a nevemen szólított.

– Segítek elvinni őt, jó? Ki kéne találni, hogy hová... – gondolkozott el Jimen.

Zola felemelte a szemét rólam és akkor jutott az eszébe, hogy korábban mit mondtam. Igen, tudtam, hogy tudni fogja!

– Jimen, hozd a cuccát a hajójához! A többit elintézem én! Ti menjetek nyugodtan. – nézett a többiekre. Nem értették de mivel elég eszelősen mondta, ezért válaszul csak bólintottak egyet.

Zola felemelt a karjaiba és sietett a hajómhoz.

Letett az ülésbe és szólította a Kislányt.

– Szia Marge!

– Helló Zola!

– Szkennelned kéne egy koordinátát és odavinni a hajót. Meg tudod ezt tenni?

– Természetesen!

Zola elővette a papírt és az érzékelőhöz tartotta. Jimen akkor ért ide. Feltette a cuccomat a hajóra és még utoljára elém lépett, végig simította a kezét az arcomon.

– Mintha csak aludna, sajnálom, hogy nem csókoltam meg akkor, amikor lehetőségem lett volna rá. – mondta és szomorúan lesétált a hajómról. Sírva néztem utána, hiányozni fog.