Árnyékok vagyunk ✓ [ Befejezett ]

16. fejezet

Már sötét volt és fáradt voltam. Épp az ágyam felé vettem az irányt, amikor pár másodperc alatt egy hullámhosszra kerültünk Rennel. Sóhajtottam egyet és tudtam, hogy ezt már biztosan nem a mi diádunk csinálja. Nem lehet... Én ezt nem akarom!

– Most nincs kedvem hozzá... – mondtam és minden érzés bennem volt, amit a mai nap átéltem.

– Nekem sincs! – jött az egykedvű válasz. Nem voltam képes ránézni de ha már beszélünk meg akartam kérdezni, hogy miért volt bolond és hagyta el a szüleit.

– Miért gyűlölted az Apádat? – kérdeztem majd erőt vettem magamon és ránéztem. Akkor láttam meg, hogy félmeztelen. Biztos a szobájában van...

– Felvennél valamit? – kérdeztem mert ha így marad, teljesen elvonja a figyelmemet. Végig néztem rajta és még izmosabb volt, mint pár éve. Csak az a seb rontotta az összképet. Most látom, hogy nem csak az arcát de a kulcscsontját is végig hasítottam, bár visszacsinálhatnám. Bár begyógyíthatnám és annyira meg akartam érinteni. Beleharaptam a számszélébe.

Láttam, hogy nem rohan felöltözni, az időnk pedig kevés volt, ezért folytattam.

– Miért gyűlölted az Apádat? Őszintén válaszolj! A te Apád szeretett, és nem mondott le rólad! – kérdeztem könnybe lábadt szemekkel.

– Nem gyűlöltem. – válaszolta teljesen rezzenéstelen arccal.

– Akkor miért?

– Mit miért? Mondd ki! – és lépett felém és a közelsége megzavart.

– Miért ölted meg? Én ezt nem értem. – csuklott el a hangom. Legbelül reménykedtem, hogy azt fogja válaszolni, amire én is gondoltam de az a biztos, ha tőle hallom.

– Nem? Amiért Téged is! És Téged sokkal nehezebb volt... – nézett rám dühösen a fekete szemeivel és látszott, hogy még csak most kezdi el az alázást.

– A szüleid eldobtak, mint a szemetet!

– Ez nem igaz! – védtem meg magam. Most már bánom, hogy elmondtam neki.

– De igen és vágyódsz utánuk. Ez a legfőbb gyengeséged, Johanna. Mindenkiben őket keresed. Családot akarsz! Kötődni akarsz másokhoz... Titóhoz. Zolához. Anyámhoz. Han Solohoz. Most Skywalkerhez. Elmondta, mi történt azon az éjszakán? – kérdezte, én meg csak néztem rá. Ennyire még soha nem dühített fel és miért kérdezi ezt folyton? Tudja, hogy mi történt és most már én is!

– Igen! – vágtam rá de ő csak tovább fürkészte az arcomat.

– Nem! – mondta, én pedig hitetlenkedve néztem rá. Vett egy mély levegőt és végre neki kezdett annak a történetnek, amit már 3 éve kellett volna.

– Megérezte az erőmet, ahogy a tiédet is és félt tőle. Azon az éjszakán arra ébredtem, hogy felettem áll a fénykardjával és épp lesújt rám. Magamhoz hívtam a fénykardomat és az utolsó pillanatban kivédtem de annyira erős volt! – megcsóválta a fejét. – Nem volt más választásom és rádöntöttem a házat...

– Hazudsz! – ez nem lehet igaz! Láttam rajta, hogy megbántottam, hogy hazugnak hívtam de egyszerűen elképzelni sem tudom, hogy igaz legyen. Luke Skywalker a Legenda, meg akart ölni egy fiatal srácot, csak mert nem teljesen volt jó és tökéletes? Szomorúan rám nézett és kissé nosztalgikusan folytatta.

– Tudod, már mondtam neked ezt de akkor nem értetted meg. Hadd vesszen a múlt! Töröld el, ha muszáj! Mert csak így válhatsz azzá, akivé válnod kell. – fejezte be és csak néztük egymást, amíg vége nem lett. Összeroskadtam és újra végig gondoltam. Végre elmondta, hogy mi történt akkor este. Ha ezt pár éve mondja, elhiszem minden szavát, most pedig rögtön hazugnak neveztem. Megcsóváltam a fejem. Ennyit változtam volna az évek alatt? Vagy mi történt? Teljesen elbizonytalanodtam magammal kapcsolatban és akkor meghallottam egy hívást. Elindultam a hang felé és nem messze megtaláltam a sötét lyukat. Lehajoltam és látni akartam mit rejt.

Annyira közel hajoltam már, hogy a kezem megcsúszott és hangos csobbanással beleestem egy barlangi tóba. Nehezen kievickéltem a vízből és megláttam egy tükör fényes sziklát. Közelebb léptem és meg akartam érinteni. Akkor egy látomásba kerültem, ahol ezerszeresen láttam önmagamat. A sor elején pedig ott volt az, amiért jöttem. Megérintettem és kértem, hogy mutassa a családomat de csak önmagamat láttam és ezt nem értettem.

Visszaszaladtam a szállásomhoz, betakaróztam egy pokrócba és leültem melegedni a tűzhöz. Még átöltözni sem volt kedvem, annyira szomorú lettem és a sírástól még hirtelen Rent sem láttam meg elsőre. Csak a hangjára figyeltem fel. Ahogy megláttam rájöttem, hogy belefáradtam már abba, hogy dühös legyek rá, nem akarok már az lenni. Megkérdezte, hogy mi a baj és én elmeséltem neki.

– Féltem, hogy csapda lesz vagy rettegni fogok de mégsem. Azt hittem, válaszokra lelek de tévedtem. – mondtam neki és nagyon sebezhetőnek éreztem magam. – Még sosem voltam ilyen magányos. – folytattam és tudta, hogy ez azt jelenti, hogy hiányzik nekem. Ezt úgyis tudta, nem mondtam neki ezzel semmi újat.

– Nem vagy egyedül. – válaszolta kedvesen. Szerintem megsajnált. Vagy én is hiányzom neki?

– Ez Rád is igaz... – mosolyogtam. Igaz, a könnyeim áztatták az arcomat de rá bármikor tudok őszintén mosolyogni. – Te is érzed, hogy csak árnyékok vagyunk egymás nélkül. Még nem késő Ren! – suttogtam. Őt akartam. Egy pillanatra elgyengültem és minden áron meg akartam érinteni. Nem érdekelt, hogy ki melyik oldalon áll. Ki akar, kit megölni és tényleg semmi sem érdekelt. Még a gyerekek biztonsága sem jutott hirtelen az eszembe. Csak őt akartam és felé nyújtottam lassan a kezemet. Ő csak nézte és az arcán végig futott pár érzelem. Talán ezeket akarta elrejteni előlem? Vívódott, nem tudta mit tegyen. Végül lassan elkezdte lehúzni a fekete kesztyűjét és a szemében újra láttam azt, akibe beleszerettem. Engem választott úgy, mint régen. Ujjunk lassan összeért és éreztem a bőre melegét. Bevillantak képek a múltról és a jövőről is. Néztük egymást és mosolyogtam, mintha újra visszakaptam volna Őt. Ő pedig tudta, hogy újra az övé vagyok. Egy másodperc alatt ment füstbe az a rengeteg munka, amit abba tettem bele, hogy képes legyek nélküle élni és kevésbé szeressem. Elvette a kezét a kezemtől majd közelebb hajolt és az arcom irányába emelte az ujjait. Finoman a bőrömhöz ért és letörölt egy könnycseppet. Csak néztük egymást és a kezét nem vette el az arcomtól. 

Luke lépett be és azt kiáltotta, hogy „Állj!" Kinyújtatta a karját és a kis kőház szanaszét repült. Felpattantam és magamhoz tértem a transzból, ami Ren közelsége váltott ki. Eljött az idő, hogy kérdőre vonjam Luke-ot.

– Igaz ez? Tényleg végezni akart vele? – kérdeztem indulatosan.

– Távozz a szigetről, most! – és elindult. Utána rohantam és kérdezgettem de nem akart válaszolni. Egyre dühösebb lettem és a romok alól magamhoz hívtam a fénykardjaimat. Ő egy masszív antenna darabot hívott segítségül és elkezdtem támadni. A kardjaim úgy aprították a botot, hogy öröm volt nézni. Végül kiütöttem a kezéből és elesett. Csodálkozva nézett rám és a szürke színű fénykardjaimra.

– Maga volt? Maga teremtette Kylo Rent? Mondja el az igazat!

– Sötétséget láttam. Éreztem, ahogy gyűlik benne. Néha felsejlett a kiképzése során. Aztán belenéztem és rosszabb volt, mint amit valaha is képzeltem. Snoke már megmérgezte a szívét. Csak pusztítást, fájdalmat és halált hozott volna, és a végét mindennek, ami valaha szerettem. Egy pillanatra belém villant a gondolat, hogy megállíthatom. Tűnő árnyként rebbent tova. Csak a szégyennel maradtam, és a következményekkel. Az utolsó, amit még láttam, egy rémült kisfiú volt, akit cserben hagyott a mestere.

– Vakon hitte, hogy előre eldőlt a sorsa! Hogy nincs más választása. Pedig van! Most is vívódik önmagával... Ha elfordulna a sötét oldaltól, megváltozna a helyzet. Akár a győzelmet is jelentheti!

– Nem úgy lesz, ahogy te azt elképzelted, Jo.

– De igen! Az előbb, amikor a kezéhez értem, láttam a múltját és a jövőjét. Olyan tisztán, ahogy most magát. Hogyha elmegyek hozzá, Ben Solo mellém áll!