Árnyékok vagyunk ✓ [ Befejezett ]

10. fejezet

Az erdő friss illata megcsapott, ahogy egyre beljebb értem. Már pont megálltam volna, mikor hirtelen a szívemhez kaptam mert egy annyira rossz érzésem támadt, hogy majd bele haltam. Most történik az a nagyon rossz dolog, amit korábban megéreztem. Lábaimból kiment a vér és erőtlenül leültem a földre. A szemeim csak oda-vissza jártak, éreztem minden ember rémületét és fájdalmát. Az Erőben olyan zűrzavar keletkezett, hogy az már fizikailag fájt. Megláttam a vörösen izzó fénycsóvákat az égen. Ez nem lehet igaz! És mire végig gondoltam, már vége is volt. Milliók és milliárdok haltak meg egy pillanat alatt, az Első Rend keze által és Ren is velük van! Istenem, hogy tehették ezt? Mennyi ártatlan élet!

Még szerencse, hogy már szedek gyógyszert a pánik rohamaimra mert most tuti behúztam volna egyet. Kezdtem megnyugodni, amikor BB8 rá akart venni, hogy menjek vele. Épp magyaráztam neki, amikor meghallottam az Első Rend hajóinak hangjait.

Visszafutottam az erdőszéléhez és onnan már csak azt láttam, hogy mindent szét lőttek, a vár már füstölgött. Ahogy néztem a pusztítást megláttam Ren siklóját leszállás közben. Éreztem, tudtam, hogy rajta van. Igaza volt Maznak, ebből már tényleg nem tudok kimaradni. Eljött hát a nap, hogy újra találkozzunk? A gyomrom kicsi labdává zsugorodott és elkezdtem izzadni. Vajon ennyi idő után, még őt fogom látni vagy már teljesen megváltozott? Belülről biztosan, marcangolja önmagát, miattam és a döntései miatt... És én? Én megváltoztam? Persze, hogy igen, időközben anya lettem és az ezzel járó érzések és felelősség megváltoztatott és az Ellenállókkal töltött évek is formáltak. Igaz, hogy még Lovagnak tartom magam de már nem tudnám szó nélkül hagyni, hogy lemészároljunk egy egész falút, nem úgy, mint régen, amikor még Lovag sem voltam. Most kiállnék értük és küzdenék. Igen! Már más vagyok és ezt Ren is észre fogja venni és akkor megöl. Döbbenten végig néztem magamon, barna és szürke ruhában, egy pisztollyal a kezembe állok itt és bizonytalan vagyok. Még a fénykardjaimat is a Sólymon hagytam és nincs már idő elmenni értük. Kardjaim nélkül Ren ellen? Kész öngyilkosság! Most már bánom, hogy nem vettem el Luke fénykardját. Azzal, lenne esélyem de így, teljesen védtelen vagyok és ez megrémít. 

Ekkor megláttam egy rohamosztagost és megpróbáltam rálőni de elsőre nem ment. Elfelejtettem kibiztosítani. Ezután két lövésből megöltem. Érdekes, hogy még most sem érint meg ha megölök valakit, főleg ha az önvédelem. Teljesen vegyes érzéseim vannak, talán emiatt vagyok szürke. 

Sajnos a lövés elárult és észrevettek, most már több helyről lőttek rám. Elkezdtem futni be az erdőbe BB8-el. Nem is értem, hogy miért jöttem ki onnan? Lőttek rám és elkezdtem már azt is bánni, hogy akár egy pillanatra is letettem a táskámat, benne a fénykardjaimmal. Most simán visszaverném rájuk a lövedéket és boldogan elsétálnék. De á nem, akkor nincs nálam egyik sem, amikor a legjobban kéne. Csak szapultam magam, miközben futottam. Mikor már elég messze voltam, megálltam és BB8nek szóltam.

– Te csak menj tovább! De óvatosan! Megpróbálom feltartani őket!

Az ösvényen maradtam és egy sziklához bújtam. A fegyveremet arra szegeztem, amerre vártam a rohamosztagosokat. Most az Erőben csak zavart éreztem, még Ren érzéseit sem észleletem. Sőt semmit sem! Egyedül kell helytállnom, nem támaszkodhatok a megérzéseimre és csak imádkozhatok, hogy Ren ne találjon rám. Lépések zaját hallottam és célra tartottam a fegyveremet. Biztos voltam benne, hogy a katonák közelítenek és már a ravaszon volt az ujjam de a szikla mögül nem egy fehér páncélos lépett ki, hanem Ren. Mire felfogtam, már rálőttem és megijedtem, hogy mit tettem. Ő a fénykardjával kivédte a lövedéket és csak agresszívan jött felém. Nem segített, hogy nem láttam az arcát és nem tudtam megmondani, hogy mi a célja. Megölni akar vagy megcsókolni? Teljesen bepánikoltam, elkezdtem tüzelni rá és menekülni előle. Talán most a józan ész kerekedet felül bennem és ez volt a logikus lépés. Hátráltam és lőttem rá. Épp emeltem volna fel a kezem, hogy az Erőt is használjam de ő gyorsabb volt és megállított. Semmimet sem tudtam megmozdítani, a szívem annyira hevesen dobogott, hogy már majdnem kiesett a helyéről.

Közelebb lépett hozzám és én addig is próbáltam kitörni ebből az állapotból de nem ment.

Lassan végig mért a talpamtól a fejem búbjáig, most valahogy ijesztőbb volt maszkban és csukjában, mint ahogy emlékeztem.

– Életben vagy. – mondta eltorzított hangon, aztán lépett még kettőt és a hátam mögé állt úgy, hogy ne lássam.

– A droid! Merre van? – és a fejemhez emelte a fénykardja végét. Vajon mit akar tenni velem? Nem tudom de az biztos, hogy nem mondok neki semmit. Nem tudhatja meg, hogy hol a térkép.

Amikor nem válaszoltam, elém állt és a kezét az arcommal egy magasságba tette. Úgy, mint a teszten. Uh, ez fájni fog! Ziháltam és összpontosítottam. Gyorsan eldugtam az elmémbe az összes fontos emlékemet, amit Ren nem tudhat meg de már az utolsókra nem volt idő. Ren kegyetlenül elkezdett megfejteni és rögtön bevillant a térkép és már ő is tudta. Hát látszik, hogy kijöttem a gyakorlatból.

– A térkép... Te már láttad... – mondta Ren de ekkor egy rohamosztagos félbe szakította.

– Uram, Ellenállók. Erősítés kell.

– Visszavonulunk! Nem kell a droid... Megvan, ami kell! – mondta és már újra a hátam mögött állt.

Ebben a pillanatban lekapcsolták a villanyt. 

Egy éles hangra ébredtem. Mikor körbenéztem egy ismeretlen szobát láttam. Meg akartam mozdítani a kezem de le volt bilincselve, egy fém állványhoz voltam leszorítva. Lenéztem a kezemre, aztán fel. Megláttam Rent, aki szembe ült velem és várta, hogy magamhoz térjek. Vajon végig nézte, ahogy aludtam? Ijedt voltam és ezerrel dobogott a szívem. Miért félek a közelében? Pedig ismerem őt, nem kéne, hogy megijedjek tőle. Lehet az az oka, hogy nincs nálam a kardom? Az mindig megnyugtatott. Vagy miért? Néztem őt és lassan leesett. Nem Tőle félek, hanem attól, hogy mit fog szólni hozzám, hogy életben vagyok... Dühös rám? Szeret még? Csalódott bennem? Nem kellek már neki? Hihetetlen, hogy ennyi év után, egy ilyen helyzetben is, csak arra tudok gondolni, hogy vajon a Szerelmem mit fog mondani, tenni és gondolni rólam? Fújtam egyet és mivel ő nem szólalt meg, én kezdtem.

– Hol vagyok? – kérdeztem magabiztosan.

– A vendégem vagy. – mondta a torzított hangján. Vajon miért nem veszi le a maszkját előttem? Hiszen csak ketten vagyunk.

– Hol vannak a srácok? – kérdeztem úgy, mintha csak tegnap beszéltünk volna.

– Egy egész galaxissal arrébb, teszik a dolgukat. Még nem tudják, hogy élsz. Tényleg nem tudták, hogy élsz?  – kérdezte és gyanúsan méregetett.

– Nem tudták. – szögeztem le. – A Lázadók?

– A barátaid? Örülhetsz, mert fogalmam sincs. – válaszolta és mérgesnek tűnt. Meg, mintha féltékeny lenne. – Rám lőttél az erdőben. – mondta, én meg csak arra gondoltam, hogy nem mondhatom neki, hogy véletlen volt... 

– Van ez így, ha egy maszkos alak hirtelen feltűnik és dühösen közelít. – és elhúztam a számat. Talán tudja, hogy mire célzok.

És tudta... A kezét a maszkjához tette és levette magáról.