Árnyékok vagyunk ✓ [ Befejezett ]

4. fejezet

Fél évvel később...

Megismétlődött az a fura dolog, ami múltkor is történt.

Épp elaludtam, amikor hirtelen kipattant a szemem mert éreztem, hogy más valaki is van bent a szobában. Oldalra fordítottam a fejem és Rent láttam feküdni az ágyamban. Végtelen fájdalommal a szemében nézett engem, én pedig rámosolyogtam, bár még lélegezni is elfelejtettem közben. Két pillanatig úgy éreztem, hogy újra velem van de amikor pislogtam egyet, eltűnt a szemem elől. Zavarodottan ültem fel és nem tudtam, hogy mit is láttam, nagy volt arra az esély, hogy csak behallucináltam vagy álmodtam. Leiának még az előzőt sem mondtam el, mert féltem, hogy felzaklatom ezzel és mint most sem, akkor sem voltam biztos benne, hogy tényleg azt éreztem és láttam, ami a valóság.

Fájt és tanácstalan voltam. Teljesen összezavarodva fogtam mindkét fénykardomat és leültem meditálni. Beszélnem kell velük, ezért ismét a semmi közepén, előttük álltam és izgatottan kezdtem bele.

– Sziasztok! Éreztétek Ti is?

– Igen. Összekapcsolt az Erő Téged és Rent. – mondták tök egyszerre és ez elég fura volt.

– Akkor most tudja, hogy élek? – néztem Hopera.

– Kicsi a valószínűsége, úgy gondoljuk, hogy most még csak látomásnak hisz.

– De ez miért történik és mitől van? – kérdeztem.

– Diádot alkottok az Erőben. Amikor összekötöttétek az életetek, akkor az Erőben is egyek lettetek.

Megfogtam a homlokomat. Ó, nemár! Fogalmam sincs, hogy ez a gyakorlatban mit is jelenthet.

– Szóval, mostantól bármikor megláthat engem és én őt?

– Bármikor. – mondták, én meg dobbantottam a lábammal egyet. Basszus!

– Ahogy elmélyül ez a köteléketek, úgy fog egyre erősebb is lenni. – fejezte be Tod.

Idegesen járkáltam fel és alá.

– Akkor már nincs sok értelme elfeddnem magam, ugye? – néztem rájuk kérdően.

– Nincs. Az Erő így is, úgy is össze tud kapcsolni Titeket. Ellene tenni nem tudsz!

– De! ...  Ha elválok vagy ha a végén tényleg megöl! – kínomban felnevettem ezen.

Kijöttem a meditációból és elindultam Leiához. Elmeséltem őszintén, hogy mi történt és nagyon aggasztotta a dolog. Megbeszéltük, hogy ha legközelebb is előfordul, akkor tenni fogunk egy két óvintézkedést. Nem csak az én érdekembe de a gyerekek miatt is. Abban egyetértettünk, hogy Ren nem szerezhet tudomást róluk. Tudtam nagyon jól és egyet is értettem de mégis motoszkált bennem, hogy vajon mit szólna hozzá a megtudná? Vajon, hogy reagálna rájuk? Örülne? Vagy inkább dühös lenne? Egy nap úgy is megtudja, hogy élek és akkor a gyerekek léte sem marad titok, de addig a napig, úgy védem őket a legjobban ha eljátszom Ren előtt, hogy csak egy álom vagyok, egy rémkép. Hát az menni fog, csak nagyon nehezen.

Leiával sokat beszélgettünk róla és a srácokról, mutattam neki a holovideókat is. Azt is amin én, Jimen és Zola hülyéskedünk és persze, azokat a videókat is, amin Rennel párbajozom. Leia amikor meglátta a fia arcát többször elsírta magát. Meséltem neki, hogy miken mentünk keresztül együtt és hogy milyen volt, amikor csak kettesben voltunk. Igaz, Ren egyszer sem mondta ki, hogy szeret de éreztette és tudom, hogy minden tőle telhetőt megtett. Tudom, hogy nem volt más választása és sosem fogom ezért meggyűlölni. Szeretni fogom és reménykedem, hogy egyszer újra találkozunk és egy család lehetünk a gyerekekkel együtt. Talán ez a tudat és a videók, amit már ezerszer megnéztem, tartják bennem a lelket. A remény, hogy egyszer újra érinthetem, újra csókolhatom és újra egymáséi leszünk.

Leia viszonzásul mesélt azokról az időkről, amikor még Ren kisfiú volt. Ezeken a beszélgetéseken mindig sírtunk. Ő elvesztette az egyetlen fiát én pedig a másik felemet. Ez olyan veszteség, amit még az idő sem tud jóvá tenni.

Több hónappal később...

Amikor a gyerekeknek már nem volt akkora szükségük rám és Kattel voltak, aki mindig örömmel vigyázott rájuk, fokozatosan besegítettem a szerelőknek. Cserébe ellestem tőlük ezt-azt. Leia tanított pár új Jedi trükköt és csináltatott egy gyakorló pályát nekem. Amikor pedig nem ezeket csináltam, repülés órákat vettem Poetól. Nagyon kedves fickó és Leia egységében a legjobb pilóta, ezért is őt kértem meg, hogy tanítson. Mindig próbált jobb kedvre deríteni de látta rajtam, hogy mennyire sérült vagyok lelkileg, ezért sosem próbálkozott be nálam. Kedveltem mert volt egy csibészes kisugárzása, amitől mindig magabiztosnak tűnt. 

Néha furán éreztem magam az emberek között még Kattel is, még ennyi idő elteltével sem lett jobb, pedig azt hittem, hogy már jól vagyok de mindig rám zúdult a hideg zuhany, amikor feleszméltem, hogy bizony még mindig nem. Nem nyitottam senki fele, még Kat fele sem és Ő ezt teljesen elfogadta, soha nem hányta a szememre. Nem volt kedvem társaságba lenni, nem akartam szórakozni. Talán még mosolyogni sem volt néha erőm és amikor egyszer viccesen mondta nekem Kat, hogy nyugodtan barátkozzam mással is, egyszerűen minden idegszálam ellenkezett. Nem akarok barátokat, nem akarom, hogy Őket is elveszítsem. Eleget szenvedtem már a hiányuktól!

Egyik délután pont kint voltam edzeni a dzsungelbe, amikor éreztem valamit. Először csak halványan, aztán egyre erősebben, még végül megláttam Rent. A maszkja nem volt rajta és csak őt láttam. Ő is látott és csak néztük egymást. Egyikünk sem szólalt meg a döbbenettől.

Egyenletesen lélegeztem és vártam, hátha mond valamit. Bármit!

Pár másodperc telhetett el, amíg bámultuk egymást, amikor a szemébe újra megláttam a fájdalmat és dühöt. Könnybe lábadt a szeme és lépett felém egyet, mintha meg akarna érinteni. Annyi mindent akartam neki mondani de nem tehettem. Máshogy kell enyhítenem a fájdalmát.

– Jó reggelt! – mondtam és a szokásos ezerwattos mosolyomat felé irányítottam.

Ő kissé félrebillentette a fejét és a száján megjelent egy apró mosoly de a szemei halottak maradtak, a karikái sokkal mélyebbek voltak, mint mikor legutóbb láttam.

– Tudtam, hogy csak az elmém játszik velem. Ez a kedvenc emlékem rólad! – mondta és a kapcsolat megszakadt.

Összeestem és magzatpózban sírtam. Istenem, de nehéz ez! Ebbe bele fogok őrülni. Nem tudom miért kínoz az Erő engem. Megmutatja nekem Őt, akire a legjobban vágyom, majd eltünteti és finoman jelzi, hogy már sose kapom vissza.

Lassan feltápászkodtam és elindultam, hogy elmondjam mi történt.

– Most erősebben és tisztábban éreztem de a jó hír, hogy tényleg azt hitte, hogy csak emlék vagyok... – mosolyogtam Leiára.

Bólogatott és rám nézett.

– Jól vagy? – kérdezte a finoman mert átlátott a megjátszott vidámságomon.

Elnéztem a mellette, nem bírtam a szemébe nézni és lekonyult a szám.

– Persze... ezt is túl élem.

Hozott pár szabályt többek közt, hogy nem lehetek Ellenálló ruhában. Most is csak a szerencsés véletlen volt, hogy a régi ruhám volt rajtam és még a karomon sem látszódott ki a hegem. Az edzés miatt a teljes felszelésembe szoktam ilyenkor lenni. Úgy mint régen, kesztyű, lábszár védő és a kardom, azóta is nagy becsben tartom. Már csak ez maradt nekem, mindig velem van.