Árnyékok vagyunk ✓ [ Befejezett ]

12. fejezet

Mikor végeztünk berohantunk mi is az épületbe. Kinyílt az ajtó, beléptünk és azt láttam, hogy Ren áll egy hídon és Hannal beszél. Egyik lábamról a másikra álltam mert elbizonytalanodtam és elkezdtem rettegni. Körbe néztem és láttam, hogy túl messze vagyok. Több perc lenne mire leérnék hozzájuk, hogy segíteni tudjak. Basszus, hogy túl messze vagyok.

– Vedd le azt a maszkot! Nincs rá szükség. – kiáltotta a fiának Han.

– Mit gondolsz, mit fogsz látni? – kérdezte érdektelenül Ren.

– A fiam arcát. – Ren gondolkozott egy percet, aztán levette a maszkját.

– A fiad már meghalt. Gyenge volt és ostoba, mint az Apja. Végeztem vele! – ezt hallva elkezdtem rázni a fejem és sírtam.

– Snoke ezt akarja elhitetni veled de ez nem igaz. A fiam még mindig él! – Igen! Hannak igaza van.

– Nem. A Legfőbb Vezér bölcs. – szólt Ren.

– Snoke csak kihasznál az erőd miatt. Tudod, hogy így van. – és közelebb lépett a fiához.

– Már késő. – rázta a fejét.

– Nem, dehogy. Gyere haza velem! Hiányzol nekünk... – Ren elbizonytalanodott.

– Úgy érzem, szétszakadok. Szabadulni akarok a fájdalomtól. Tudom, mit kell tennem, de félek, hogy nincs elég erőm hozzá. Segítesz? – mondta félig sírva. Nagyon szenved bár ott lennék mellette.

– Igen. Mindenben! – mondta Han. Ren elővette a fénykardját és átnyújtotta. Mosolyogtam és belül már elhittem, hogy Ren az Apja szavára visszatér és végre együtt lehetünk. Közelebb léptem a korláthoz és drukkoltam. Annyira akartam. Ekkor a fény kialudt és átvette helyét a sötét.

Hirtelen mozdulattal Ren átszúrta az Apja mellkasát. Felüvöltöttem és nem hittem el, teljes sokkba kerültem. Han finoman megérintette Ren arcát és némán elbúcsúzott tőle. A teste lezuhant a mélybe és csak Ren maradt a hídon egyedül. Néztem és nem fogtam fel, hogy mi történt, ezt az arcot már láttam. Akkor, ott amikor megölt. Hogy tehette ezt? Snoke utasította erre is! Csak zokogtam és meredten néztem... Tehetetlennek éreztem magam de nem úgy, mint Chewie. Célra tartott és tüzelt. Rent eltalálta, aki össze görnyedt a fájdalomtól és felkiáltott. Még ezek után is, az volt az első gondolatom, hogy oda rohanok hozzá segíteni. Elkezdhetném gyógyítani de a rohamosztagosok elkezdtek lőni és Chewie felrobbantotta a bombákat. Hatalmas detonáció rázta meg az épületet és minden lángokban állt. Ren pedig fájdalmasan felnézett rám és dühös szemekkel nézett. Megfogtam Finn kezét és elkezdtem húzni mert ha most Ren útjába kerülünk, akkor elfog tiporni vagy talán valami rosszabbat tesz. Finn átvette a vezetést és húzott a Sólyom felé.

Megtorpantunk mert Ren aktiválta a fénykardját és előttünk állt.

– Még nem végeztünk! – mondta és erre a parancsolgatós stílusára még idegesebb lettem.

– Szörnyeteg vagy! – kiáltottam dühösen és milyen igazuk volt a kémjeinknek Renről, pedig nem akartam elhinni.

– Most senki sem ment meg Tőlem! –  elég őrülten nézett rám és megütötte párszor a sebét. Ránéztem és sok vért vesztett. Egy pillanatra megesett rajta a szívem de tudtam, hogy az most komoly hiba lenne. Ren most olyan, mint egy sérült vadállat. Bárkit megtámadna és megölne. Még engem is.

Felemeltem a kezem, hogy megállítsam de ő sokkal erősebben eltaszított. Felrepültem és neki vágódtam durván egy fának, beütöttem a fejem és elájultam.

Finn üvöltésére tértem magamhoz. Két fénykardot láttam egymásnak feszülni. Egy vöröset és egy kéket. Finn még visszatudott támadni és megsebesítette Rent a karján, aki ettől még idegesebb lett. Teljes súlyával beledőlt a támadásba és kiütötte Finn kezéből a fénykardot. A fénykard messze repült tőlük és Ren bevitte az utolsó vágást. Finn eszméletlenül rogyott össze.

Felálltam és kinyújtottam a kezem a fénykard után. Láttam, hogy Ren is ezt teszi. A fénykard csak remegett majd hirtelen elkezdett felém pörögni. Majdnem eltalálta Rent, akinek muszáj volt elhajolnia előle. A kinyújtott kezembe landolt és aktiváltam. Felismertem, ez Luke kardja.

Annyi minden kavargott bennem ebben a pillanatban. Beálltam a „niman" állásba de most nem tisztelegtem Ren felé. Bizonyította, hogy nem érdemli ezt meg. Látta ő is, hogy ezt most nem kapja meg Tőlem. Igaz ketten voltunk már csak és beszélhettünk is volna de most annyi minden történt, hogy teljesen össze voltam zavarodva. A tette miatt és ahogy viselkedett velem most nincs mondandóm számára. Megtámadott és én védekeztem. Minden második támadása után nyílt lehetőségem vissza támadni de még így is, hogy sérült, rettentően erős volt. Folyamatosan hátrálnom kellett. Látszott a vívásán, hogy fejben nincs itt és teljesen szét van csúszva. Így talán sikerül legyőznöm. Fák dőltek ki, ágak szakadtak le és a fénykard harcunkkal teljesen átrendeztük a tájat, miközben nagy pelyhekben esett a hó. Néztem az arcát és most nem láttam benne azt a férfit, akit szeretek. Olyan volt, mint egy vadidegen.

Megremegett a föld és körbe néztem de Rent nem érdekelte és tovább támadott. Hátráltam még egy darabig de a föld megnyílt és egy szakadék keletkezett mögöttem. Hát ennyit a meghátrálásról. Egymásnak feszültek a fénykardok és már nem tudtam hátrébb lépni. Ren teljesen rám hajolt és nézte az arcomat. Talán most eszébe jutott, hogy ki vagyok. A vörös fény és a kék fény együtt egy lilás árnyalatot eredményezett és ez a szín világította meg az arcunkat. Néztük egymást és belém mart egy érzés. Bármit tehet, ő még is a férjem és még mindig szeretem. Most, ahogy néz csak meg akarom csókolni.

Erősen tartotta a kardomat a kardjával, mikor egyszer csak megszólalt.

– Maradj velem!

Néztem rá miközben erőlködtem. Bár maradhatnék. Bár megcsókolna és együtt haza mennénk. Annyira szeretnék vele maradni de eszembe jutottak a gyerekek.

– Nem lehet. – suttogtam. Mérhetetlenül fájt és egyre dühösebb lettem rá mert ez az ő hibája! A tetteinek következményei vannak! Megrúgtam és így kikerültem a fojtogató közelségéből. Elkezdtem támadni és csak támadtam. Ő egyre gyengébb volt a sérülései miatt, én pedig egyre dühösebb. Megölte az Apját! Pedig ő szerette és nem hagyta el! És még időm sem volt elmondani Hannak, hogy vannak unokái. Biztos nagyon örült volna nekik de ezt most már sosem tudja meg! Istenem, ez mennyire fáj!

Nem finomkodtam de megölni sem akartam. Csak annyi sérülést okozzak neki, ami feltétlenül muszáj. Vállon szúrtam, aztán az Erővel eltaszítottam, hogy elessen. Nem bírta már kivédeni, egyre gyengült. Fel pattant és valahogy meg tudta fogni a csuklómat a kardomnál. Én is megfogtam az ő csuklóját és nem engedtük el egymást de tudtam, hogy az előbb megsebesítettem a vállát, ezért az a karja gyengébb volt, hirtelen kitéptem a kezem a szorításából és rávágtam egyet a kardjára. Kiejtette a kezéből és ahogy fordítottam a kardomat Ren fejét végig sebesítettem. Elterült a földön, nekem meg a dühöm egy másodperc alatt elszállt és ijedten néztem őt. Felnézett és életben volt de az arca olyan volt, mint a látomásomban, amikor a trón előtt nyújtotta felém a kezét és Én tettem ezt vele! Mindketten mélyen megdöbbentünk és csak néztük egymást. Most először Ren feküdt, én pedig fölé magasodtam. Egy pillanatra elbizonytalanodtam és nem tudtam mit is kéne éreznem. Örülnöm kéne, hogy végre én nyertem de sosem gondoltam, hogy ilyen áron fogom ezt az érzést megtapasztalni. Szörnyű volt és most is inkább odahajolnék hozzá és amennyire tudnám meggyógyítanám, igaz még nem tökéletes a technikám de legalább elkezdhetném... de akkor amikor léptem volna, a föld megremegett és ketté vált. Pont közöttünk.

Szenvedett. Nem csak a sérülései miatt, hanem a válaszom miatt is. Vajon tényleg megéri a terve ezt a sok áldozatot? Néztük a szakadékon keresztül is egymást és a szemünk azt üzente a másiknak. "Még találkozunk!"