Árnyékok vagyunk ✓ [ Befejezett ]

3. fejezet

Napról napra jobban lettem és napról napra nagyobb lett a hasam.

A Dokitól sok tanácsot, rengeteg gyógyszert és vitamint kaptam. Őszintén beszéltem a pánikrohamaimról is és azt is kezelni kezdte. Már a következő héten kaptam egy kis külön lakrészt és a cuccaim is mind megvoltak, Leia még a fénykardomat is visszaadta, pedig féltem, hogy nem fog bennem annyira megbízni, hogy nálam legyen. Csak azt nem tudtam eldönteni, hogy azért mert kissé depressziós vagyok vagy mert Lovag voltam. Végül is mindegy, mert Leia megbízik bennem és más nem számít. Remélem idővel ki tudom érdemelni a teljes bizalmát.

Leia megtette az óvintézkedéseket és jobbnak látta, ha úgy mutat be, mint egy rokonát, aki idejekorán megözvegyült. Később, amikor már eltelt annyi idő, hogy nem fakadtam sírva a teljesen átlagos kérdésektől sem, akkor már emberek közé is mentem. Kattel találkoztam, aki kedvesen üdvözölt és Ő volt, Leián kívül az egyetlen, aki tudta, hogy ki vagyok.

– Persze, velem minden oké! – válaszolta és szánakozva nézett engem, fakó kék szemével méregette az egyre nagyobb hasamat. – Jól eltűntél legutóbb, ... – suttogott. – hogy sikerült megszöknöd? Kíváncsi vagyok, mert azóta is találgatják a többiek! – nevetett.

– Csak szerencsém volt, – legyintettem egyet. – de már nem haragszol rám, ugye?

– Nem haragszom, már régen volt... – és látszott, hogy elgondolkozva beletúrt szőkés barna hajába. Gondolom, nem tudja azt a pillanatot felidézni, amikor végérvényesen megbocsátott. Ezen mosolyognom kellett, sose jön rá, hogy elvarázsoltam. Mondjuk nem is akarnám, mert kedvesnek tűnik és csak őt ismerem innen. 

Leia sokat foglalkozott velem, délelőttönként néha edzettünk, persze csak finoman, mert attól, hogy terhes vagyok, azért még nem akarom teljesen elhagyni magam. Délutánonként pedig, a másik fénykardomat építettük. Úgy döntöttünk, hogy inkább a markolatban legyen a kristály, mint a nyakamba, nehogy elvesszen. Mikor meglátta a színét a kardnak csak bólintott egyet. Megkönnyebbültem, amikor azt mondta, hogy nem gond, hogy Szürke vagyok mert az is ugyan úgy Jedinek számít és igazán csak az a fontos, hogy soha ne féljek attól, aki vagyok.

Leiának rögtön elmondtam, hogy kétkezes vagyok. Meglepődött de aztán azt mesélte, hogy már hallott egy nagy női Jedi Mesterről, aki tökéletesen elsajátította a Jar'Kait. Ettől teljesen izgalomba jöttem, mert szívesen találkoznék vele de sajnos nem tudta biztosra, hogy él-e még. Nyoma veszett már nagyon régen.

A nappalokkal nem is volt semmi baj de ahogy elcsendesedett minden és egyedül maradtam a gondolataimmal, érzéseimmel, muszáj volt bevennem a gyógyszereket, pedig nagyon nem akartam de nem bírtam ki. Annyira hiányzott minden és mindenki, hogy az már fájt. Mellkasomba gyűlt és onnan sugárzott ki, de egy vigaszom volt, hogy tudom azt, hogy ma is ott ülnek a tűznél a srácok, nevetgélnek valami béna poénon, Ren pedig tudom, hogy gondol rám és ami a legfontosabb számomra, hogy él még. És amíg így van, a remény is él, hogy egyszer újra találkozunk.

Hónapokkal később... 

Az egyik éjszaka arra ébredtem, hogy Ren már megint hangosabban szuszog, mint amennyire kéne. Félálomba még mosolyogtam is rajta és amikor oda akartam nyúlni a vaksötétben, hogy megsimogassam, senkit sem találtam ott. Nehezen de felültem, mert a hasamtól már bajosan mozogtam és rögtön kiment a szememből az álom. Teljesen összezavarodtam, hogy most tényleg hallottam vagy csak álmodtam de olyan valóságosnak tűnt, hogy nem tudtam eldönteni. Csak azt tudtam biztosan, hogy egy pillanatig azt hittem, hogy minden olyan jó, mint régen és itt van velem. Nem hagytam egyedül és nem vagyunk mindketten mérhetetlenül magányosak. Ezek a pillanatok voltak azok, amikor annyira szorított valami belül, hogy levegőt is alig kaptam és fájt. Úgy fájt, mint még semmi más.

A híreket folyamatosan kaptuk és egy idő után, én is belefolytam a napi Ellenálló életbe. A gyűléseken is ott voltam, mert epekedve vártam, minden apró hírmorzsát a Ren Lovagokról de csak is ezért, engem más nem nagyon érdekelt. Sosem voltam szentimentális, nem tudok az Ellenállókkal azonosulni. Ők teljesen ingyen küzdenek valamiért és ez számomra teljesen felfoghatatlan. Mégis látom őket minden nap, hogy milyen elhivatottan teljesítenek szolgálatot és ez kicsit elbizonytalanít. Talán egy nap, én is érteni fogom de az még nem jött el. Addig is figyelek a srácokról szóló hírekre, nem akarok lemaradni semmiről.

Később hallottuk, hogy a csapat nem esett szét, sőt találtak valakit a helyemre és újra heten lettek. Egyre kegyetlenebbek voltak és a kémeink szerint, Ren egyenesen szörnyeteg lett. Mindenki rettegett tőle mert vérfagyasztóan lelketlen dolgokat művelt.

Ezt hallva hetekig borzalmas rémálmaim voltak. Nagyon felzaklatott ez lelkileg de próbáltam nyugtatni magam, hogy legalább még élnek és hogy eddig sem voltak angyalok. Én tudom a legjobban, hogy miket szoktak csinálni és mennyire könyörtelenek is tudnak lenni de amíg ott voltam, még nem volt ez annyira vészes. Talán csak miattam fogták volna vissza magukat eddig? Vagy csak eltúlozzák a kémek az egészet? A félelem feltudja nagyítani a valóságot. Csak annyira sajnálom, hogy nem lehetek ott, hogy visszatartsam őket. A rémképek a fejemben mind azt mutatták, hogy a srácok mélyen elmerültek a sötétségben és nem találják a kiutat. A stressz és a szomorúság miatt, idő előtt beindult a szülés és felbolydult a tábor. Mindenki izgult és drukkolt értünk.

Miután elkezdődött, teljes pánikba estem. Sose gondoltam, hogy egyszer ezt átélhetem és nem hittem, hogy egyedül kell majd végig csinálnom. Azt meg pláne nem, hogy életem szerelme és a gyerekeim Apja még azt sem tudja, hogy élek, nem hogy gyerekeink fognak születni. Egyedül hagyott és oldjam meg én.

A vajúdásnál, Leia végig ott volt velem és fogta a kezem. Csodálatos érzés lett volna ha Ren fogja a kezem és ő fogja meg az ikreket először és a szemem láttára válik belőle Apa. A szülés gond nélkül lezajlott és mindenki boldog volt. Egészségesek és gyönyörűek voltak a babák. Sokat gondolkodtam a neveiken és amikor elmondták, hogy egy fiú és egy lány lett, akkor már tudtam, hogy mi a legjobb két név.

Hope és Tod Skywalker. El sem tudtam volna képzelni, hogy más nevet adjak nekik. Boldog voltam, hogy  azokról nevezhettem el őket, akik megmentették az életemet. Ha ők nincsenek, akkor nem húzom ki Leiáig, hogy meggyógyítson. Sajnos, sok vezetéknévből nem választhattam de Leia felajánlotta, mint lehetőséget és ez még tetszett is. Persze, a teljes nevük titok volt mindenki előtt de nekem elég volt a tudat is, hogy nem családnév nélkül élnek, mint én.

Velem is minden rendben volt és gyorsan felgyógyultam. Kaptam dajka droidot is, hogy segítsen, mert az idegeim miatt, még mindig gyógyszert szedtem és elég labilis voltam, ezért mindig volt velünk valaki. Váltották egymást az emberek de legtöbbet Kat volt nálunk és sokat segített. Jól kijöttünk és szerette a gyerekeket de nem csak ő, hanem mindenki boldogan jött és vigyázott a babákra,  gondoskodott róluk. Örültem is neki mert egyszerűen nem tudtam teljesen rájuk koncentrálni, annyira akartam jó anyuka lenni de a lelki sebek még nem gyógyultak be. Úgy éreztem, hogy teljesen semmivé váltam, csak árnyéka voltam már önmagamnak.