Árnyékok vagyunk ✓ [ Befejezett ]

9. fejezet

Végül Han közölte, hogy megérkeztünk és van itt egy barátja, aki haza viszi majd a droidot.

Ámuldozva néztem a bolygót. Csoda szép volt, ilyen gyönyörű helyen csak egyszer jártam de az másért volt szép, ennek a tájnak a színei azok, ami különlegessé teszik. Minden árnyalata a zöldnek megtalálható volt itt.

– Nem hittem, hogy létezhet ennyi zöld a galaxisban. – mondtam megilletődve.

Leszálltunk és kirohantam körbenézni. Csak néztem a vizet, ahogy a fény megcsillant a felszínén. A tó mögött egy hatalmas régi vár állt, ilyet sem láttam még.

Han ekkor mellém állt és egy fegyvert nyújtott felém

– Még jól jöhet!

– Köszönöm, de tudok vigyázni magamra...

– Igen, tudom, pont ezért adom neked. – mondta és elvettem a fegyvert. Nem is baj ha nálam mert Han miatt a fénykardjaimat most nem használhatom, a kardom pedig, túl feltűnő lenne. Nézegettem a pisztolyt és az jutott eszembe, hogy jobban meg kellett volna tanulnom használni ezeket. Igaz, hogy párszor lőttem még fiatalon és persze, Zola is rávett, hogy próbáljam ki a fegyverét de ezek már régen voltak. Belém nyilallt Zola hiánya, úgy hiányzik még mindig.

– És hogy hívnak?

– Johanna vagyok. – mutatkoztam be és rámosolyogtam. Néha látom benne Ren vonásait de inkább a mozgásuk az, amiben a legjobban hasonlítanak egymásra. Lesem tagadhatnák, hogy rokonok. 

– Arra gondoltam, hogy felvennék még valakit, Johanna. Egy másodtisztet, aki besegít, lépést tud tartani velünk és tiszteli is a Sólymot...

– Munkát ajánl nekem? – vidultam fel mert ez, akkor azt jelenti, hogy mégis kedvel.

– Nem lennék kedves és nem fizetek sokat. – szögezte le.

– Munkát ajánl nekem! – tényleg kedvel, ettől egy pillanatra boldog lettem. 

– Gondolkodom rajta! – zárta le úgy, mintha nekem tenne szívességet azzal, hogy munkát ad de még ezen is csak mosolyogni tudtam. Bármennyire is mogorva, kedvelem Őt. Én még egy ilyen zsémbes és link Apával is elégedett lennék... bár Han, az én Apám lenne!

– Nos?

Elszomorodtam mert közben eszembe jutott, hogy nekem mi a feladatom.

– Örömmel vállalnám de vissza kell mennem a Jakkura. – ha visszamegyek, ott még eltudok tűnni és nem keresnének tovább.

Finn közbeszólt és Hannal elindultunk a vár felé. Az úton elmagyarázta, hogy ha ők ilyen könnyen kiszúrták a radaron a Sólymot, akkor az Első Rend is könnyedén megtalál és csak azért jöttünk ide mert kell szereznünk egy másik hajót, ami tiszta. Amikor beléptünk egy kocsma jellegű hely tárult a szemem elé. Han barátja Maz, egy kis növésű nő volt. Kedvesnek tűnt így elsőre, bár nem túl vidáman üdvözölte Hant de ezen már meg sem lepődtem. Egy asztalhoz vezetett minket és jól megnézett magának. Egy pillanatra megint éreztem az Erőben valamit, most biztosan Ren az. Kétségek gyötrik. Miért érzem ilyen erősen? Valami történt! Behunytam a szemem és csak fájdalmat éreztem. Kétségbe volt esve és vívódott de azt nem éreztem, hogy mi között. Kipattant a szemem és tudtam, hogy ezt már egyszer éreztem felőle. Pont úgy érez, mint aznap, amikor már tudta, hogy meg kell ölnie egy számára fontos embert. Engem. De most biztos nem rólam van szó, mert engem halottnak hisz. Megráztam a fejem, ez annyira zavaros.

Halottam, ahogy Han próbálta rávenni Mazt, hogy vigye el a droidot de ő határozott nemmel felelt és azt tanácsolta, hogy ne meneküljön a harc elől.

– Han. Menj haza! – fejezte be Maz.

– Leia nem akar látni. – rázta meg a fejét Han.

– Kérem, segítenie kell nekünk! – kezdett könyörögni Finn.

– Milyen harc? – engem meg, csak ez érdekelt.

– Az egyetlen harc. A sötét oldal ellen! Az idők folyamán a gonosz rengeteg formát öltött már... A Sithek... A Birodalom... Ma pedig az Első Rend az. Árnyékuk rávetül az egész galaxisra. Ki kell állnunk! Muszáj harcolnunk! Mindannyiunknak.

Finn pánikba esett és hevesen ellenkezett. Nem értem mi a baja. Ilyen gyáva és mégis Ellenálló?

Maz kissé helyre tette de csak értetlenül ültem. Próbáltam rávenni, hogy maradjon és csináljuk végig, amit elkezdtünk de a válasza annyi volt, hogy „nem megy". Ezzel felállt és távozott. Legbelül akartam ezt a küldetést bár tudom, hogy Leia nagyon mérges lesz rám ha rájön, hogy nyakig belekeveredtem de Finn olyan érzéseket kezdett el kiváltani belőlem, amit még nem tudtam megmagyarázni. Talán kezd begyógyulni a szívem, talán kicsit elfeledteti és pótolni tudja a srácok hiányát. Mellette már nem vagyok annyira szomorú. Kell nekem, hogy velem legyen, ezért felálltam és utána mentem.

– Most mit csinálsz? Nem mehetsz el csak így! Nem engedem! – mondtam neki.

– Nem az vagyok, akinek hiszel. – nézett szomorúan.

– Finn, te meg miről beszélsz?

– Nem Ellenálló vagyok és nem is hős, hanem rohamosztagos. Elszakítottak a családomtól, pont úgy, mint a többieket. Egy dologra képeztek ki... az első csatámban döntést hoztam, nem akartam ölni értük, ezért elszöktem... és találkoztunk. Úgy néztél rám, ahogy még soha senki sem. Szégyelltem azt, aki voltam de már végeztem az Első Renddel. Már sosem megyek vissza! Jo, gyere velem! – kérte, én meg arra gondoltam, hogy ő lenne az a rohamosztagos, akit láttam Poe szemén keresztül? FN2187? Lehet, hogy itt kellene megemlítenem, hogy én sem az vagyok, akinek hisz.

– Ne menj! – kértem.

– Vigyázz magadra! – sóhajtott egyet és elindult ki a kapun.  

Nem akartam elengedni de hirtelen az Erő újra jeleket küldött felém. Ösztönösen elindultam egy folyóson és csak mentem, követtem az érzést. Egy kislány sikoly ütötte meg a fülem. Ez az én hangom volt? Egy ajtó elé értem, ami kinyílt. Besétáltam és egy ládában, egy fénykardra bukkantam. Megérintettem és hirtelen egy látomásban voltam. Ez a jövő?

Menekülni próbáltam egy csillagromboló folyosóján, aztán pedig, láttam egy férfit, akinek jobb keze mechanikus volt. Elestem és csak feküdni tudtam, zuhogott az eső az arcomba és rögtön felismertem a kedvenc bolygómat. Egy vörös fénykard jelent meg, felnéztem és a srácok álltak ott, Rennel az élen. De most annyira félelmetesek voltak, hogy a gyomrom összeugrott. Bántani akarnak? Kétségbe estem mert nem volt nálam egyik fegyverem sem. Felpattantam és csak néztük egymást. Ren rám emelte a maszkos tekintetét, elindult felém és Én csak hátrálni tudtam. Fájt minden lépés, amit tettem de halálra rémített. A következő rémkép, az a perc volt, amikor láttam elszállni a szüleimet. Csak a hajójukra emlékszem, már az arcuk sem maradt meg. Utolsó bevillanás pedig, újra Ren volt, ahogy egy havas erdőben üldöz. Éreztem, hogy meg akar ölni. Megint csak hátráltam és mikor elestem és földet értem, már a jelenben voltam.

Ilyen még sose történt velem, ennyire intenzíven még sosem láttam semmit. Ijedten körbenéztem és megláttam Mazt.

– Az a fénykard Luke-é volt, előtte pedig az apjáé és most Téged szólított.

– Vissza kell mennem a Jakkura... – mondtam úgy, hogy tudtam, ebből már nem mászok ki.

– Már késő. – sóhajtott. – Elindultál egy úton és az a sorsod, hogy végig járd, nem bújhatsz el előle. Nem vagyok Jedi, de ismerem az Erőt. Teljesen átjár és körülvesz minden egyes élőlényt. Hunyd be a szemed! Érezd! A fény... mindig is ott volt benned, az vezérel majd. A fénykard! Vidd el! – adta volna a kezembe.

Csak néztem rá és igaza volt. A fény tényleg bennem van de a sötét is pont ugyanannyira. Megráztam a fejem és nem vettem el tőle.

– Nem vagyok rá méltó. – és kiszaladtam. 

Friss levegőt kellett szívnom és zaklatottan futottam be az erdőbe.