Árnyékok vagyunk ✓ [ Befejezett ]

26. fejezet

Mennem kell! Küldetésem van! Számítanak rám!

 Két kardcsapás között, még Ren beszélt hozzám.

– Tudod, miért akarta az Uralkodó a halálodat?

– Nem... – suttogtam neki válaszul.

– Jövök és elmondom! – vágta rá határozottan és vége lett a kapcsolatnak. A hátamon újra végig futott egy bizsergés és egy pillanatig csak néztem magam elé, próbáltam helyre tenni magamban a dolgokat. Ren értem jön, most már biztos! Mennem kell! Nem akarok menekülni előle de nem hagy más választási lehetőséget. Futottam végig a folyósokon vissza a hajónkhoz de csak a droidokat találtam ott. Megéreztem, ahogy Ren egyre közeledett, oda kaptam a fejemet és láttam, ahogy a leszálláshoz készül. Elkezdtem kapkodni, ha engem elkap, legalább a fiúk el tudjanak menekülni. C-3POnak adtam a tőrt és a cuccomat és kiadtam neki parancsba, hogy keresse meg a srácokat.

Én pedig lassan elindultam Ren felé. Úgyis kérdeznem kell tőle valamit és legalább addig is csak rám figyel.

Kiszállt a vadászából és elkezdett felém sétálni. A maszkja még mindig rajta volt és már igazán utálom azt a maszkot!

Lassan kezdtem kitérni előle de még sétáltunk és csak néztük egymást. Amikor láttam a szemem sarkából, hogy vagy szász rohamosztagos fut be, a félig nyitott hangárba, akkor picit azért elbizonytalanodtam de hát lesz, ami lesz. Elsétáltunk egymás mellett Rennel és most már én voltam közelebb az űrhöz, ő pedig a katonák előtt állt. Mikor elfogyott a terem, megálltam és összekaptam magam.

– Miért jött el értem az Uralkodó? Miért akart megölni egy gyereket? Áruld el! – az eleje még magabiztos volt de a végét már bizonytalanul mondtam.

– Mert látta, hogy ki lehet belőled, mert nemcsak nagy az Erőd, de az ő Ereje jár át. Az unokája vagy! Te egy Palpatine vagy! – elkezdtem rázni a fejem. Nem, nem, nem lehet és léptem még egyet hátrébb. Már a hangár szélén álltam és most kedvem támadt leugrani.

– Az én Anyám Vader lánya volt. A te Apád az Uralkodó fia. Palpatine nem tud róla, de mi diád vagyunk az Erőben, Johanna. Kettő, mégis egy. – hát ő erre jutott, majd ha kettesben leszünk elmondom, hogy mi az igazság.

– Megöljük együtt, és elfoglaljuk a trónt! – mondta én meg csak arra gondoltam, hogy megint szóba hozta azt az átkozott trónt. Miért kell neki annyira? Közben levette végre a maszkját és a fekete szemeivel szomorúan rám nézett.

– Tudod, mit kell tenned! Tudod...  – és felém nyúlt. Lenéztem a kezére és annyira meg akartam fogni. Láttam is magam előtt, ahogy megfogom és a karjába von. Finoman megcsókol és örökre együtt leszünk. Pillanatra behunytam a szemem és picit megráztam a fejem. Halottam az Ezeréves Sólyom hangját a hátam mögött és már tudtam mit fogok tenni. Mélyen Ren szemébe néztem.

– Tudom. – és elfordultam tőle. Poe bekapcsolta a hajtóművek, amitől az összes katona elszállt. Csak Ren maradt, aki az Erőbe kapaszkodott és én. Sajnálattal a szememben felugrottam a hajóra és leléptünk.

Annyi minden történt olyan kis idő alatt, teljesen össze voltam zavarodva. Épp szereltünk Finnel, amikor bevillant, hogy végre ennyi év után megtudtam, hogy mi történt a szüleimmel.

– Megölte az Anyámat és az Apámat! Megkeresem Palpatinet, és elpusztítom... – mondtam félig Finnek, félig magamnak.

Finn kissé megijedt az arcom látványától és attól, ahogy mondtam.

– Jo, ez most nem vall rád. Ismerlek téged...

– Mindenki azt hajtogatja, hogy ismer de attól félek, hogy nem! – és otthagytam.

A tőrön lévő koordinátákhoz értünk és mivel leszálló talpat nem bírtuk megszerelni, ezért kissé döcögősen értünk földet. Kisétáltunk a partra és a látvány egészen lenyűgöző volt. A Halálcsillag darabjai feküdtek a háborgó tengerben és többméteres hullámok ostromolták a roncsokat.

A tőr megmutatta, hogy melyik részben kell keresni a a széfet, amiben az útkereső van. Amíg ott álltunk jöttek a helyiek, akik felajánlották a segítségüket és egy Jannah nevű lány közölte, hogy ma már nem tudnak kivinni a roncsra az időjárás miatt.

Na nem! Most kell mennünk mert már nincs több időnk, bár tényleg veszélyes, ezért az lesz a legjobb ha csak egyedül megyek. Elkötöttem a suhanójukat, amikor már mindenki elfoglalta magát és neki vágtam a sötét óceánnak. Nem mondom, hogy nem volt öngyilkos küldetés de tudtam, hogy én túl fogom élni. Felmásztam a roncs tetejére és megkerestem az uralkodó termét. Nagyon lehangoló látvány volt, amikor körbenéztem. Egyre közelebb értem és már egyre hangosabban kezdtem el hallani a suttogásokat. Vezettek a széf felé, egy ajtóhoz értem, ami abban a pillanatban, ahogy oda értem kinyílt. Bementem és meg is találtam az útkeresőt. Így egyedül elég para volt a hely de nem félek a sötéttől, mondogattam magamnak, amikor éreztem, hogy valaki a hátam mögött áll. Hátra pördültem és én álltam ott. Fekete csuklyás ruhában és a két fénykardja vörösen izzott a kezében. Aztaaa! De menő vagyok! Rám próbált ijeszteni de ezzel még nem tudott, amikor kedvesen megszólalt, na, attól már felállt a szőr a hátamon.

– Ne félj attól, aki vagy... – hát köszi. Nem ezt mondta Leia is? Majd felém indult és támadott. Mit ne mondjak jó kis látomás. Előkaptam a két fénykardomat és egyszerre aktiváltam őket. Fura volt magammal harcolni. Harcolok én eleget magammal nap mint nap, erre most igazán nem volt szükségem de jól esett. Az a hatalmas feszültséget, ami bennem összegyűlt, most gyönyörűen kiadtam. Élveztem a harcunkat de el is fáradt a karom. Egymásnak feszültünk és hirtelen arca megváltozott és félelmetes lett. Ettől annyira megijedtem, hogy kiestem kifele menet az ajtón és a táskámból kiborult az útkereső. Pattogott végig a padlón és már azért imádkoztam, nehogy beleessen a tengerbe, amikor egy fekete kéz megfogta. Felnéztem és Ren állt ott. Most és életnagyságba! Ez a valóság! Itt van és meg sem éreztem! Tényleg nagyon lefoglal a saját nyomorom... Felpattantam és próbáltam úgy kinézni, mint egy rettenthetetlen harcos.

Ren felvette és úgy csinált, mintha az az övé lenne. Újra aktiváltam a kardjaimat jelezvén, hogy kérem szépen vissza! Nagyon morcos fejet vágtam hozzá mert már kezdett igazán elegem lenni ebből az egészből. Most valahogy még Rennek sem örültem, pedig ahogy ott állt, istenien nézett ki. Lehet, hogy le kéne lazulnom és hagyni mindent a francba? Sóhajtottam egyet.

– Nézz magadra! – kezdte el mondani Ren. – Bizonyítani akartad Anyámnak, hogy Jedi vagy, de mást bizonyítottál! Nem mehetsz vissza hozzá, úgy ahogy én sem...  – és elcsuklott a hangja. Ez teljesen magamhoz térített. Újra látom, a szemem előtt van, hogy igazából mi is a küldetésem. Ő az! Mindig is csak ő volt az! Magam mellé állítom és haza viszem! Látom, ahogy szenved még most is. Haza akar menni de valami mélyen benne meggátolja. Úgy hívják, hogy Kylo Ren. Őt kell megölnöm!

– Add vissza. – préseltem ki magamból, erre Ren vett egy mély levegőt és látszott, hogy próbálja visszafogni a dühét, hogy már megint makacs vagyok és nem azt csinálom, amit ő akar és értsem már meg azt, amit mond!

– A sötét oldal a vérünkben van. Ne küzdj ellene! – magyarázta már kábé úgy, mintha teljesen idióta lennék. Értettem, hogy mi a célja, csak nem értek vele egyet. Így nehéz lesz közös nevezőre jutnunk. Féltem, hogy nem fogja visszaadni, ezért próbáltam még nyomatékosabban és tagoltabban mondani neki.

– Add át nekem! – már kezdtem dühös is lenni és szerintem ez már látszott is rajtam.

Ren áthatóan nézett egy darabig és végül felemelte az útkeresőt.

– Egyedül nem juthatsz el az Exegolra, csak Velem. – mondta és darabokra törte!