Árnyékok vagyunk ✓ [ Befejezett ]

19. fejezet

 Megijedtem és felé kiáltottam.

– Ben! – és felé hajítottam a fénykardomat. Ő elkapta és fejbe szúrta a legutolsó Őrt.

Kiegyenesedett és láttam, hogy jól van. Ő rám nézett és végig mért. Léptem felé és csak arra gondoltam, hogy újra a nyakába ugrok mert a csókját már nagyon kívántam. Remélem most elégedett! Nyertünk! Snoke meghalt, mi meg még élünk... De hirtelen eszembe jutott az Ellenállás és Leia... Oldalra néztem és pánikba estem...

– Rajta van Anyukád is! Parancsold, hogy ne lőjenek! Még megmenthetjük őket. Ben? – de nem hallgatott a nevére, nem figyelt rám. Teljesen átszellemülve nézte Snoke maradványait. Nem hitte el, hogy végre vége. Ennyi év megaláztatás után, most igazán vége! Az arcán ezer érzelem suhant át, majd végül egy olyan kifejezés ült ki rá, amit soha nem akartam látni. Elsötétedett a tekintete de nem láttam jól, mert rám sem nézett.

– Itt az idő, hogy vesszen a múlt. Snoke, Skywalker. A Sithek, a Jedik, a Lázadók... Hadd vesszen mind! – mondta és én meg felszisszentem. Lassan rám nézett és felém sétált, egyre közelebb. Én meg csak döbbenten álltam és nem hittem el. Ilyen nincs! Ez nem lehet... Teljesen összetörtem.

– Johanna. Állj az oldalamra! – mondta és kinyújtotta a kezét felém. Pont, mint a látomásomban. Én ezt nem akarom! – Együtt uralkodnánk és rendet tennénk a galaxisban. – folytatta.

– Ne tedd ezt, Ren! Kérlek, ne ezt az utat válaszd! Tudom, hogy ez volt a terved de kérlek ne... Az emberek azokon a hajókon! Az Anyukád! Kérlek! – könyörögtem kétségbeesetten. Ha az Első Rend marad, akkor mi nem lehetünk együtt. Miért nem érti ezt meg? Miért nem tud az én oldalamra állni? Miért a hatalmat választja helyettem?

– Még mindig kötődsz a múlthoz. Engedd el! – mondta, a végét már üvöltve. Lehet, hogy tényleg a sötétben ragadt? Talán elkéstem... Az elején még meg tudtam volna menteni de most már nem fog sikerülni. Elgyötörte a lelkét a sok fájdalom.

– Akarod tudni az igazat a szüleidről? Vagy mindig is tudtad? Csak mélyen elrejtetted... Tudod az igazat! Mondd ki! – ezt már úgy mondta, mintha direkt bántani akarna. Tudja nagyon jól, hogy ez fáj a legjobban! Még is nyugodt és kimért hangon kínoz. A kicsordultak a könnyeim és csak őt néztem. Hogy teheti ezt velem?

– Senkik voltak.

– Eldobtak maguktól mert már nem kellettél nekik! Nem szerettek és már halottak... A semmiből jöttél... Semmi vagy... – felzokogtam. Tudtam, hogy igaza van, és én is végig ezt gondoltam de így kimondva, még fájdalmasabb. Ren látta menyire szenvedek és kissé megenyhült a szeme.

– De számomra nem vagy az! Állj mellém! Kérlek... – és ismét kinyújtotta a kezét felém. Azt mondta, hogy kérlek! Istenem, annyira szeretem és itt van előttem és azt kéri, hogy legyek vele, csak vele és én ezt annyira akarom! A fekete szeméről lenéztem a kezére és annyira meg akartam fogni és annyira akartam, hogy azt mondhassam neki, hogy IGEN, igen, igen. Csak Veled! Örökre!

De Ő nem az volt, akinek ezt tudnám mondani. Ő az Első Rendet választotta és nem a családját! Újra ketté tört a szívem mert tudtam, hogy nála mindig csak a második leszek...

Lassan felemeltem a kezem és elképzeltem, ahogy tényleg megérintem Őt de helyette inkább magamhoz rántottam a fénykardomat, amit eddig a kezében tartott de abban a pillanatban ő is elkezdte húzni magához és szegény Tod megfeszült. Mindketten teljes erőnkkel akartuk és pár másodperccel később, már óriási energia gyűlt össze körülöttünk. A következő percben, pedig egy hatalmas lökéshullámmal ketté tört a kardom. Mindkettőnket elvitt és repültünk egy pár métert.

Nem sokat lehettem kiütve, mert Ren még eszméletlen volt, amikor magamhoz tértem. Odarohantam hozzá és megnéztem él-e még. Az oldalára fordítottam és teljesen jól volt. Megkönnyebbülve kisimítottam az arcából a haját és csak zokogtam. Csak még egy pillanatig azt akarom, hogy így együtt legyünk. Csak mi ketten... De tudom, hogy mennem kell! Számítanak rám és Leia veszélyben van! Lehajoltam és megfogtam az arcát, egy csókot adtam a szájára és búcsúzásként, annyit mondtam neki.

– Szeretlek.

Felpattantam megkerestem a fénykardom darabjait és beszálltam a mentőkabinba. Ahogy távolodott el a mentőhajó még láttam, ahogy fekszik. Hangosan elkezdtem sírni és kiadtam magamból az összes feszültséget és sérelmet. Kint az űrben, amíg vártam Chewiera, hogy felszedjen, lenyugtattam magam és csak a mély csöndet hallgattam. Gyűlölöm az Első Rendet és minden áron meg fogom állítani. Hogy mi lesz Rennel? Nem tudom. Annyira kettős érzésem van vele kapcsolatban. Van Ben, akit én igazán szeretek, aki most mentette meg az életemet és van Ren, aki csak a hatalmat szereti. Amíg nem dönti el végleg, hogy melyik személyiség a valódi önmaga, addig nem tudok vele lenni.

Megérkezett az Ezeréves Sólyom és már pattantam is be az ágyuk mögé. Chewie vezetett és ott is voltunk a csatatéren. Lőttem mindenre, ami ellenségesen mozgott. Az Erő vezette a kezem és nagyon élveztem. Pont addig, amíg valószínűleg Ren, ránk nem küldte az egész légi erejét. Hát tényleg gyűlöli ezt a hajót! Vagy csak engem? Lehet nem esett jól neki, hogy visszautasítottam...

Mentünk a bolygó belsejébe egy kört, mire az összes TIE vadászt le nem ráztuk azaz fel nem robbantak.

R2D2 megkértem, hogy mérje be a jeladómat és hátulról tudnánk bemenni a bázisra. Közben megéreztem Rent is. Itt van nagyon közel... és éreztem még valakit. Lukeot? Hogy került ide ilyen gyorsan?

Megtaláltuk a jel forrását és a barlang kijáratát. Rengeteg kristályrókát láttam kiszaladni onnan... Leszálltunk és futottam is barlanghoz de mikor oda értem láttam, hogy eltorlaszolta az utat rengetek szikla.

– Kőreptetés. – de régen is volt. Behunytam a szemem és sóhajtottam.

Felemeltem a kezem és koncentráltam minden egyes apró szikladarabra. Éreztem az összeset az Erőben és akkor megláttam Poet, Finnt és Leiát. Hála Istennek! Élnek még! Annyira aggódtam! Tartottam még a sziklákat, majd félre dobtam őket. Finn hozzám rohant és megölelt. Futottunk a Sólyomhoz és a megmaradt Lázadók siettek is fel a hajóra, amikor éreztem Luke energiáját halványulni. Meg kellett kapaszkodnom, mert annyira intenzív érzés volt. Ránéztem Leiára, aki ugyan azt éreztem, mint én. Végül teljesen eltűnt Luke. Már nem éreztem őt többé. Meghalt? Az nem lehet! Még tanítania kellett volna! Most már igazán sajnálom, hogy lenyúltam a könyveit... de legalább azokból megtudok majd pár dolgot a Jedi Rendről...

Az utolsó ember is épp felszállt a hajóra, amikor megint éreztem Rent és a mi különleges kapcsolatunkat de az hogy lehet? Snoke meghalt! Akkor ez már a diád! A miénk! Körbenéztem és megláttam, kicsit arrébb ott térdelt előttem. Ő fel nézett rám és nem láttam haragot az arcán. Talán csalódottságot de ha az övén nem is volt, az én arcomon biztos látta... Csalódtam benne, nem ezt vártam tőle! Rányomta a ajtózárra és ahogy csukódott az ajtó, úgy tűnt el a szemem elől.

Elrepültünk a Sólyommal és mindenki megkönnyebbült és örült, hogy még él. Csak én ültem ott, összeroskadva a törött fénykardommal a kezemben. Körbenéztem és olyan kevesen maradtunk, de megláttam Poet és Finnt, rájuk mosolyogtam és örültem nekik, hogy nem lett semmi bajuk. Később Leia mellém ült és szomorú volt.

– Luke meghalt... Éreztem... De nem volt benne szomorúság, sem fájdalom. Béke volt és céltudat. – mondtam együtt érzően.

– Én is éreztem.

– Hogy élesztjük fel mindezek után a Lázadást? – kérdeztem kétségbeesve.

– Megvan hozzá mindenünk! – mondta megnyugtatóan és megfogta a kezem.

Visszavonultunk a Sólyom fedélzetén egy bázisra az Ajan Klosson. Kat már várt rám a gyerekekkel és amikor megláttak leszállni, elém futottak. Annyira jó volt átölelni őket. A kis csöpp pofijukra puszit nyomni és hálát adtam az égnek, hogy újra láthatóm őket. Igaz, hogy az Apjukat nem bírtam visszahozni de én legalább visszatértem.