Árnyékok vagyunk ✓ [ Befejezett ]

27. fejezet

Ahogy az útkereső darabkái, a kezéből a földre hulltak, úgy kiáltottam fel és rontottam neki. Hogy képzelte ezt? Mit gondolt, hogy mindent megtehet? Ő még csak elő sem vette a kardját és úgy tért ki a támadásaim elől. Ettől még jobban feldühödtem és végül sikeresen védekezésre kényszerítettem. Végig én támadtam, ő pedig hagyta, hogy rajta vezessem le a dühömet. Hátrált és ment amerre tudott. A roncs felszínére értünk, ahol a hullámok erőteljesen befolyásolták a látási viszonyokat. Már minden irányból az arcomba csapott a tengervíz és ez eléggé megnehezítette a harcot. Folyamatosan vívtunk és Ren, igaz még mindig nagyobb százalékban védekezett de kezdett belemelegedni. Akkor indította el az első igazi támadását, amikor megjelent Finn a roncs végében Jannahval és hogy védjem, jó messzire eltaszítottam az Erővel. Még egyszer visszanéztem, hogy minden rendben van-e velük és a félszememből láttam, hogy Ren ezt mennyire nem díjazta. Gondolom nem tetszett neki, hogy másra is figyelek nem csak rá. Észrevettem egy hatalmas hullámot és ahogy Ren pont támadni akart, úgy ugrottam át egy másik roncs darabra. Ren is követett, de ő messzebb ért földet. Tényleg erősebb nálam és most már dühös is rám. Nem fogom tudni legyőzni... Lehet meg kéne fontolni az ajánlatát de még nem most!

Éreztem, hogy megint jönni fog egy hullám, pont oda, ahol állunk most, ezért Ren fénykardjának végét levittem a földig és kis ideig ott tartottam. Ren látta rajtam, hogy valamire készülök és amikor eljött az idő, guggolásból felugrottam át egy másik szirtre. Abban a pillanatban Ren körül hatalmas víztömeg tört fel és vitt el mindent. Én messzebb talpra érkeztem és ugrásra készen vártam, hogy Ren is földet érjen mellettem de nem volt sehol. Lehet, hogy elvitte a víz? Körbe néztem és vártam rá. Láttam, ahogy szépen lassan kisétál és a fénykardjával festi meg vörösre a körülötte lehulló vizet, úgy jött jött felém, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon. Kisétálni egy pusztító hullámból! Csurom vizesen közelített és talán most még dühösebb volt rám mint eddig. Teljes erejéből megtámadott és én az Erővel védekeztem. Ettől még jobban meg akart vágni és csak próbálkozott. Egyre gyorsabban és egyre erősebben. Amennyit tudtam, annyit védtem, a többi elől pedig már menekültem. Mindig léptem egyet hátra, amikor már kezdtem kifulladni és már nagyon fáradt voltam. Felőrölt ez a mai nap teljesen, idegileg és már testileg is kimerült voltam. Ren látta rajtam de még támadt és kegyetlenül le akart győzni. Látszott rajta, hogy még nem érte el az álló képessége határait. Támadtam még tovább de a kezem egyre jobban fájt és már kezdtem feladni. Ren annyira erős volt és higgadt, szikla szilárdan tudta, hogy mit akar és nem volt hajlandó feladni. Egymásnak feszültek a kardjaink és most olyan erővel taszított el magától, hogy egy pillanatra megijedtem de újra támadtam és most már minden csapás egyre nehezebb lett. Az utolsónál már nem bírtam és féltérdre estem előtte, nem bírtam fogni Todott és kiejtettem a kezemből. Lihegtem és kapkodtam a levegőt de még így is suhintott felém, és azt már csak egy kézzel védtem. A következőt is még hárítani tudtam de akkor már a földön feküdtem és fájdalmasan Hopeot is elengedtem. Felnéztem Renre és tudtam, hogy most nem fog hezitálni, Ő megtett mindent, hogy átálljak hozzá, ha én így döntöttem, neki nem marad más választása mint megölni engem. Teljesen megértem. Hát ennyi volt...

De nem a kardját, hanem a kezét emelte a felém. Megadóan vártam a támadását, amikor hirtelen megállt és lassan hátra nézett. Keresett valamit a szemével, olyan volt, mintha szellemet látott volna mert egy pillanat múlva kiejtette a kezéből a markolatát. A levegőben elkaptam azt és aktiváltam. Átszúrtam Rent a hasánál és halálos sebet ejtettem rajta, válaszul ő csak fájdalmasan nézett. A veszteség érzése egy másodperc alatt szakadt rám. Éreztem a minden porcikámat átjáró érzést, azt amikor valaki fontosat elveszítünk.

– Leia. – ziháltam. Érzem, hogy meghalt. De miért? Az előbb őt kereste Ren? Összekötötte magát a fiával és ez felemésztette az összes erejét... Azért tette, hogy én sikerrel járjak! Feláldozta magát értem...

Kihúztam a kardot Renből és megtántorodott. Hátát megtámasztva leült és látszott rajta, hogy mindenféle értelembe sokkot kapott.

Belenéztem a sötét szemébe és csak egy gyermeket láttam, aki most, hogy elveszítette az édesanyját, nőtt fel véglegesen. Ha nekem így fáj, akkor ő most mit érezhet? Csak sírtam és nem hittem el.

Ren a halálán volt, Leia pedig már meghalt! Én ezt nem bírom elviselni!

Odatérdeltem Ren mellé és akartam, hogy tudja és érezze, hogy osztozom a fájdalmában! Istenem, hogy én ezt mennyire nem akartam! Miért nem hallgatott rám és választott engem? Miért? Néztem a sebét, aztán néztem őt ahogy szenved. Haldoklott és én nem tudtam mit csináljak. A haragom már rég elmúlt és csak a fájdalom maradt. Nem akarom elveszíteni Rent, hisz szeretem! De ha most meggyógyítom lehet, hogy megöl és akkor Leia önfeláldozása hiábavaló volt. Behunytam a szemem egy pillanatra és végig gondoltam és döntöttem. Leia is ezt tenné, ezt akarná, tudom.

A sebére tettem a kezem és éreztem a teste melegét. Koncentráltam és gyógyítottam őt, egyre jobban vette a levegőt és a színe is visszatért. Ren végig engem nézett és nem értette mit csinálok. Talán nem is akarta, hogy megtegyem. Mikor végeztem összeroskadtam mellette és sóhajtottam egyet. Ránéztem és ő a döbbenettől nem szólt semmit, én pedig a boldogságtól, hogy él és még az arcáróla heg is eltűnt. Én okoztam és én gyógyítottam meg. Ezzel a kör bezárult és az utunk végére értünk. Csak néztem az arcát és egyre jobban fájt, könnybe lábadt a szemem és nem értettem, hogy jutottunk idáig.

– Annyira meg akartam fogni a kezedet! Ben kezét, mert rá van szükségünk... Nekem és gyerekeinknek... – néztem rá már sírva. Kikerekedett a szeme és akart valamit mondani de a meglepettségtől hang sem jött ki a száján.

– Már terhes voltam, amikor... – elcsuklott a hangom. – Ikrekkel, Tod és Hope lett a nevük. – elkezdtem rázni a fejem és egyre jobban zokogtam.

– Istenem, bár látnád őket. Már 3 évesek és annyira jó gyerekek, csak szükségük lenne az Apjukra. Nekem pedig Rád! – megfogta a kezem és magához húzott. Csak ölelt és szorított. Határtalanul boldog lettem, hogy újra a karjában tart. Felnéztem és láttam, hogy a szemében már más volt. Talán érzett valamit, amit előtte még sohasem. Megértette, hogy miért nem mondtam el eddig ezt neki, tisztában volt a viselkedésével és amíg ölelt rájött, hogy miért nem mentem vissza hozzá évekig és múltkor miért nem fogadtam el az ajánlatát. Nem azért mert nem szerettem és nem akartam, hanem mert nekem a gyerekekkel kellett lennem. Rám nézett és megcsókolt. Percekig csak hevesen csókolt és én pedig vissza csókoltam. Ezt el tudnám viselni örökre! Ránéztem mosolyogva de neki még mindig zavart volt a szeme. Talán ennyi sem volt elég, hogy elengedje a nagy terveit? Talán hiba volt meggyógyítanom? Néztük egymást és nem mondott semmit. Össze volt zavarodva, én pedig megijedtem. Nem csak attól, amit a szemében láttam de attól is, amit a látomásom mutatott. Szó nélkül felálltam és elrohantam a TIE vadászához. Ha ez sem térítette vissza, akkor nagy bajban leszünk de bíznom kell benne és adnom kell még időt, hogy feldolgozza. Ezt pedig csak egyedül tudja magában elrendezni, csak ő dönthet erről! Én már nem tudok többet segíteni neki. Remélem, amikor legközelebb találkozunk, egyikünk sem lesz a sötét oldalon!