Árnyékok vagyunk ✓ [ Befejezett ]

2. fejezet

Ren, megtörten előttem állt és a vörös fénykardja mellkasomban volt. Éreztem minden levegővételemnél, hogy fáj. Őrjítően fájt de a szívem fájdalmához képest ez semmiség volt. Éreztem, ahogy kettéhasad, aztán pedig darabok törnek le belőle. Éreztem mindent, mégsem mutattam ki, csak álltam rezzenéstelen arccal és kontrollálhatatlanul folytak a könnyeim.

A saját sikoltozásomra ébredtem fel.

Az arcomhoz emeltem az ujjaimat és éreztem, hogy nedves. Hirtelen bevillant, hogy az álmom nem is volt álom. Fájt mindenem, főleg a szívem. A szó mindkét értelmében.

Az egész testemre, mintha mázsás súlyt tettek volna és alig kaptam levegőt. Ziháltam és újra úgy éreztem, hogy menten elájulok de akkor egy meleg kéz megfogta az enyémet és felnéztem Rá.

– Végre felébredtél! Már azt hittük, hogy sosem fogsz... – szólt hozzám egy kedves női hang.

– Miért? – kérdeztem rekedten.

– Már egy hónapja vagy eszméletlen. – válaszolta Leia és ez teljesen észhez térített. A számra tettem a kezem és sírva fakadtam, közben lassan megpróbáltam felülni.

Még közelebb lépett hozzám és finoman lenyomott.

– Túl gyenge vagy még. Maradj fekve és pihenj! 

Bólintottam és ránéztem.

– Megint meggyógyítottál, ugye? 

– Igen, már csak perceid voltak hátra. – és a fekete szemei fájdalmat mutattak.

– Köszönöm. Hálás vagyok érte! – suttogtam.

– Ez a minimum, megkaptam a leveledet. Borzalmas, hogy ezt tette Veled! – elsírta a magát és végtelenül szomorú volt.

Megráztam a fejem és kétségbeesetten ránéztem.

– Írtam, hogy nem az Ő hibája. Nem tehet róla, csak baleset volt. Ő nagyon szeret engem!

– Ha ezt megtette, akkor nem szeret... talán már nem is tud szeretni.  – és megcsóválta a fejét.

Közelebb húztam és alig hallhatóan, csak annyit mondtam.

– Titokban összeházasodtunk...

Végignézett rajtam és elgondolkozott. Sötét szemei nagyra nyíltak és egy pillanatra boldog mosoly jelent meg az arcán.

– Így, akkor már értem!

Mit? Gondoltam de akkor belém nyilallt a fájdalom. Meglátta rajtam és közölte, hogy előkeríti a Dokit és rögtön jönnek.

Sóhajtottam egyet és elkezdtem a plafont bámulni. Eszembe jutott a sebem, lehúztam a takarómat és megnéztem. A felsőm nem takarta, ezért  jól látszott a bőrömön a heg, olyan volt, mint egy csúnya égési seb, csak már teljesen be volt gyógyulva. Hasonló volt a karomon is, ahol megvágott. Csodás. Tele vagyok sebhelyekkel. A végén úgy fogok kinézni, mint Ren. Bármikor meglátom ezeket, Ő fog az eszembe jutni. A nyakamhoz kaptam és ott volt még a láncom. Megkönnyebbülten sóhajtottam egyet. Eszembe jutott, hogy talán el kéne tűnnöm, nehogy véletlenül megérezzen. Behunytam a szemem és koncentráltam, elvágtam magam az Erőtől. Ez most hosszú távú lesz, most egy jó darabig nem is akarok ezzel foglalkozni.

Mire kinyitottam a szememet, már közeledett Leia és a Doktor. Üdvözölt és elkezdte mondani, hogy milyen sérüléseim voltak.

– A legapróbb a karján van de az is elég mély seb volt. Ami a szívét illeti az nagyon furcsa, ilyet még soha nem láttam. A szíve melletti részt fúrta át a fénykard és roncsolódnia kellett volna de csak kis mértékben volt sérült, mintha valami védte volna a szívét. – itt kissé elgondolkoztunk. Talán az Erő? Vagy a Midikloriánok? Esetleg a Kristályok? Végül is mindegy, az a lényeg, hogy élek még. Aztán folytatta. –  Még a tüdeje sérült és pár artériát is kiégetett. Az volt a szerencséje, hogy a fénykarddal szúrták át, rögtön kiégeti azt, amin áthalad, ezért nem bírt elvérezni.

– Hát, ez remek... Köszönöm Doki! – sóhajtottam fel, öröm volt ezt végig hallgatni.

– És ne aggódjon. A terhesség sem szakadt meg. – és elkezdett felém húzni egy gépet.

Önkénytelenül megrándult párszor a fejem és pilláztam rá vagy ezret, mire ki tudtam nyögni.

– Hogy mi? Milyen terhesség? – kérdeztem pár oktávval magasabb hangon.

– Ön terhes. Nem tudta? – válaszolta meglepődve.

– Aaaz nem lehet! – ráztam meg a fejem teljesen nyugodtan. –  Ez valami tévedés lesz... – és Leiára néztem. – Fiatal koromba átszúrtak itt és nem lehet gyerekem. – közben felhúztam a felsőmet és kissé felültem, hogy megnézzem a medencémnél hegemet de már nem volt ott. – Ez hogy lehet? Én ezt nem értem. – mondtam és megremegett a szám.

– Amikor először meggyógyítottalak, akkor talán az is meggyógyult. – mondta Leia elgondolkodva. Tényleg, mintha Ren említette volna, hogy másmilyennek néz ki seb de én speciel, sosem nézegettem, mert annyira utáltam. Lehet, hogy kívülről a bőrömön csak halványodott de belül a szerveim, már akkor egészségesek voltak és most azért tűnt el véglegesen mert újra meggyógyított az Erő.

– Őőő...  – akkor Rennel végig védekezés nélkül...? Basszus. – És jól van a baba? – kérdeztem összezavarodottan.

A Doktor leült, felemelte a kezét és a győzelmi V betűt mutatta az ujjaival. Néztem a kezét és hunyorogva próbáltam megfejteni. Nagyon remélem, hogy ez azt jelenti, hogy győztünk mert jól van és nem valami egészen mást.

– Kettő baba van. – mondta mosolyogva.

Basszus! A döbbenet az arcomon is látszódott. Leia megfogta a kezem és csillogó szemekkel bólogatott. Boldognak tűnt. De miért is? Hát persze, mert az ő unokái is lesznek ha megszületnek.

Nézem Leiát és boldogság van az arcán. Nekem is legalább ennyire örülnöm kéne de most még nem megy. Igaz, hogy régen vágytam rá de akkor még mások voltak a körülmények. Emlékszem, arra amikor megtudtam, hogy soha nem lehet majd babám, teljesen összetörtem és amikor kettesben voltunk Rennel, fájt, mert arra gondoltam, hogy mennyire sajnálom, hogy nem adhatok neki majd gyermeket és most mégis. Rögtön kettő is. De Ren nélkül? Egyedül? Hogy fogom ezt végig csinálni?

Üveges tekintettel néztem magam elé és mintha megint a testemen kívül lennék. Az agyam még azt sem fogta fel, hogy mi történt tegnap de most újabb hatalmas dolgokat kéne simán csak feldolgoznom. Pedig a veszteség, ami ért engem, az felfoghatatlan.

Amíg így merengtem a Doki felhúzta a felsőmet és elkezdett vizsgálni a hasamon keresztül. A monitoron látszódott pár fekete és fehér paca. Ráemeltem a tekintettemet és rögtön láttam őket. A pacák és pontok összeálltak két kis emberi élőlényé. Akik mindennek ellenére jól elvoltak.

– Mennyi idősek? – kérdeztem átszellemülve és úgy néztem a monitort, mint aki csodát látott.

– Ha a számítások nem csalnak, akkor 12 hetesek. Jónak tűnik a dátum?

Végig gondoltam és bevillant a Ren virág, a gyönyörű boltív és a rózsaszínfáról lehulló virágok.

– Igen. – remegett a hangom.

Hihetetlen. Mindössze 2 hónap boldogság járt nekem. Ez nem elég! Ez nem fair. Nem igazság. Én Vele akarok lenni! Most is itt lehetne, fogná a kezem és együtt lehetnénk ledöbbenve. Néztem a babákat és sírva fakadtam. Zokogtam és fájt a szívem és egyre mérgesebb lettem. Hogy tehette ezt velem?

Felakartam állni és elindulni, hogy számon kérjem. Teljesen irracionálisan kezdtem el viselkedni. Egyre dühösebben és hangosabban kiabáltam.

– Annyira gyűlölőm! Megyek is és megölöm.... Remélem úgy szenved ahogy én, vagy sokkal jobban! Mert megérdemli! Hogy tehette ezt? – és mikor elléptem az ágytól, összeestem. Ketten jöttek segíteni visszafeküdni, Leia meg csak ijedten nézett és átérezte minden fájdalmamat. A Doki meg már tudta, hogy épp idegösszeomlásom van, ezért beadott egy kis nyugtatót.

Leia megszorította kezem.

– Én itt leszek Neked, nem kell egyedül végig csinálnod! Nem lesz semmi baj! – és békésen simogatta a hajam. Válaszul zavart szemekkel néztem rá.

– Annyira szeretem Őt! Istenem, hogy fogom ezt kibírni?  Ebbe bele fogok halni... – és sírva elaludtam.