szösszeneteK-pop / RÖVID SZTORIK | ʜᴜɴ

𝗙𝘂̈𝗴𝗴𝗼̋𝘀𝗲́𝗴 // jaeyong [jaehyun + taeyong], nct

Tudjátok, van az a bizonyos érzés, ami állandóan ott van, és nem akar elmúlni?

Amikor ránézel és szabályosan a nyálad is csurogni kezd?

Ismered ezt az érzést?

Mikor alig várod, hogy haza menj és találkozz vele, és lassan, de óvatosan hozzá érj, majd bele kóstolj...fantasztikus érzés, ámde bár néha felettébb idegőrlő.

Utálok éhes lenni.

Épp a pénztárcámban levő aprót számoltam, amikor valaki erősen átölelt hátulról és a fülembe súgta, hogy hozott nekem szendvicset.

– Ahh, Jaehyun egy kincs vagy! – mondtam hangosan és az eleségért nyúltam, amit azonban nem kaptam meg. – Héj! Azt súgtad előbb, hogy a szendvics az enyém! – vágtam morcos arcot és neki dobtam egy aprópénzt.

– Cserébe kérek valamit! – húzogatta a szemöldökét és komolyan azt hittem, hogy valami baj van az idegeivel.

– Tikkelsz? – kérdeztem rá kissé aggódva, amire csupán röhögést kaptam. – Fantasztikus, se szendvics, se egy normális haver. Hát hol vagyok én? – forgattam meg a szemeim és újból az aprókat kerestem a tárcámban, majd mikor megvolt az összeg elindultam a suli büféjébe.

– Hová mész? – kapott utánam Jae, és kérdőn nézett rám.

– Ennivalót venni, mert éhes vagyok. – mondtam, és ennek bizonyítéka a hasam korgása volt.

– Itt a szendvicsed. – adta oda duzzogva a kenyereket.

– Köszönöm, – kibontottam a csomagolást – és mit kérsz érte cserébe, te nagy gyerek! Had halljam! – majd egy óriásit haraptam a finom kajába.

– Gyere el ma velem egy randira. – nemes egyszerűséggel hagyta el a száját a mondat, én pedig egy kis időre megfulladtam.

– Hogy mi? – kérdeztem rá, mert nem voltam képes elhinni, hogy miket hord itt nekem össze.

– Jól hallottad! Szeretnék veled randizni. – mosolygott, mint a tejbe tök és megállás nélkül húzogatta fel a szemöldökét. Tuti tikkel a csávó.

– És ez most miért, vagy honnan? Vagy mi fene? – próbáltam rájönni, de semmi esélyét sem láttam.

– Már elég régen gondolkoztam ezen, de féltem. Pont ettől tartottam. – felállt és elkezdett sétálni.

– Várj! – gyorsan visszacsomagoltam a szendvicset és felpattantam. – Egy szóval se mondtam, hogy nem megyek. – pirultam bele a mondandómba, majd óvatosan megérintettem a felkarját.

– Taeyong, tudod te, hogy most milyen boldog vagyok? – csillogtak a szemei és mosolya a füléig ért.

— pár hónap elteltével —

– Már megint főzöl? – kérdeztem Jaehyun-tól, aki a konyhában sertepertélt.

– Egy olyan végtelen gyomrot, mint, ami neked van, azt állandóan etetni kell. – nevetett fel, majd vele nevettem én is.

És így lett az, hogy már nem csak a kaja függőségemnek éltem, hanem találtam egy másik függőséget, aki nem más volt, mint Jaehyun, akibe fülig szerelmes vagyok és talán egy picit, mintha a függője lennék.

| VÉGE |