szösszeneteK-pop / RÖVID SZTORIK | ʜᴜɴ

𝗦𝘁𝗮𝘆 𝗛𝗲𝗿𝗲 // woosan [wooyoung + san], ateez

A Hold fénye pont megvilágítja az előttem elterülő kis tavacskát, amiben tükröződik a Hold vakítóan fehér fénye.

Itt ülök előtte és azon rágódom, hogy miért így kellett ennek lennie.

Miért nem tudtuk megoldani ezt a helyzetet?

Miért kellett idáig fajulnia a dolgoknak?

A lágy hajnali szellő csapott arcon, ami miatt realizáltam, hogy az egész éjszakát az éj leple alatt töltöttem.

Részegen és szomorúan nem a legjobb elszökni otthonról.

Mindenki csak azt látja ebből, hogy túldramatizálod a dolgokat és túlzásokba esel, pedig minden, amit csinálsz, az a szomorkodás.

Az a mérhetetlen nagy űr, ami a szívedben tátong és az a sok közös emlék, ami ma már csak puszta ereklye.

Amiket mindig újra meg újra levetítesz magadnak, mert képtelen vagy elhinni, hogy ez az egész megtörtént, és pont veled.

A levegő hűvös és libabőrös leszek tőle, de jelenleg semmi esélyét sem látom annak, hogy haza essek ilyen állapotban és azt hallgassam, hogy miért ittam le megint magam a sárga földig.

Nem, ehhez egyértelműen nincs kedvem.

Biciklimet felkaptam a földről és magam mellett kezdem el tolni, hogy legálabb valami támaszom legyen, ha már magamtól nem tudok egyenesen gyalogolni.

Kínomban felnevettem és tovább sétáltam a mezőn, ami mostanra már kopár és sötét volt.

Egyetlen egy árva lélek sem lézengett itt ilyen órákban, és nekem pont erre volt szükségem.

Magányra és csendre.

Ahogy toltam azt a rohadt nehéz biciklit, jó párszor beugrottak a közös emlékeink, de istenemre mondom, hogy én már túl akarok lépni, csak fogalmam sincs, hogy miképp kellene.

– Szeretlek, San. – halkan motyogtam az orrom alatt, majd láttam, hogy megérkeztem a faluba, ahol volt kedvesem lakik.

Gyorsabbra vettem a lépteimet, de igazából nem tudom, hogy miért ide hozott a lábam, mindamellett abszolút nem bántam.

Bátran lépkedtem és meg sem álltam San házáig, ahol aztán a biciklit neki támasztottam a kerítésnek és nagy nehezen megnyomtam a csengőt.

Azonnal láttam, hogy San szobájában hirtelen felkapcsolódik a lámpa, valamint a mozgolódás is tökéletesen kivehető volt.

Megörültem neki, és alig bírtam kivárni, hogy kijöjjön hozzám.

Nyílt a bejárati ajtó és egy mérges, de egyben meglepődött San nyitott nekem ajtót.

Köntösét jobban összehúzta magán és az alsó ajkába harapott.

– Mit keresel itt? – habár lassan mozgott a szája, mégis alig értettem, hogy mit kérdezett. Megbabonázott a szépségével.

– Téged. – azonnal válaszoltam neki, amint tudtam és egy hatalmas, csábos mosolyt villantottam.

– Miért pont ilyenkor?

– Mert hétköznap mindig azt mondod, hogy nem érsz rá. – szomorodtam el és leültem a lépcsőre.

– Wooyoung, szakítottunk. Már több mint négy hónapja, kérlek szépen, fogadd el a tényt, hogy már nem vagyunk együtt. – leült mellém és elmondta azt, amitől talán a legjobban féltem. – Én már továbbléptem.