Baszódj meg Tanár úr! (Levi X Reader) /tanár x diák/ Befejezett

7.

Már lerohadt a kezem annyit írtam Hanji óráján. Biológia kémia és fizika tanár, most éppen fizika az amin szenvedek. Ha legalább egy diát kirakna az anyagról, de nem ő csak beszél és beszél és ahhhh megőrjít. Utána meg jegyzetelhetem ki mi a lényeg ebből az egészből. Ennek ellenére nagyon jó tanár, mindig mond valami igazán érdekeset ami úgy megragadja az embert, sokan szeretik is. De nála ötösnek lenni, na az kihívás én mondom. Ezután már csak két órám volt, és sajnos mindkettő Ackerman tanár úrral, azt hiszem nem is kell mondanom mennyire kínosan érzem magam a jelenlétében. Gyorsan leszaladtam a büfébe irodalom előtt venni egy kávét, tényleg nem bírnám ki nélküle. Utána vissza slattyogtam az osztályba és bevágtam magam a padomba. Unottan szürcsöltem a kávém és olvastam a Varázshegyet. Az ajtó hangosan becsapódott, én meg elraktam a könyvem, szívesen folytattam volna, de eszembe se volt most ujjat húzni a tanár úrral. Egy pillanatra sem néztem rá órák alatt, csak a tábla és a füzetem között ugrált a tekintetem. Szerencsére nem basztatott semmivel, így békésen megúsztam ezt a két órát is. Fáradtan battyogtam kifelé a suliból, azonban pont észre vettem ahogy befordul a folyosó végén Ackerman tanár úr és felém veszi az irányt, ezért benyitottam a hozzám legközelebb lévő terembe, és becsuktam az ajtót. Tényleg nem akarok vele szót váltani. Meglepetésemre nem egy osztályba nyitottam be, ezzel egy nagyon kínos jelenetet teremtve, hanem a zene termünkbe. Nem is tudtam, hogy egyáltalán van ilyenünk, pedig ez a negyedik évem itt. A terem baloldali részén gitár és cselló tokok voltak, mellettük a sarokba egy kopott hegedű volt székre fektetve. A másik oldalt egy nagy zongora és székek kaptak helyet. Elindultam a zongora irányába, és leültem a kör alakú kis székre, ami közvetlen előtte volt. Felnyitottan a billentyűket rejtő falapot, így egy arany felirat került elő a fedő másik oldalán. Lauberger & Gloss. Ez állt rajta egy kis díszes címerrel a tetején. Két évet dolgoztam egy antik boltban, ott tanított nekem egy-két számot a munkáltatóm. Egy kedves öreg néni volt, de aztán bezárta a boltot és elköltözött Ószakába. De ennek már vagy egy éve is van, azóta nem ültem zongoránál, de most valahogy egészen megjött a kedvem hozzá. Rá helyeztem a líra jobb oldali pedáljára a lábam, és leütöttem egy G-ét. Megborzongtam a finoman csengő hangtól egy pillanatra, de hamar vissza zökkentem. Hirtelen a keresztapa zenéje jutott eszembe, az is egy G-vel kezdődik. Vettem egy mély levegőt, majd játszani kezdtem. Finoman billentettem le a billentyűket, azt hiszem ez is egy Bécsi súlyozású zongora, pont mint amin régen is játszottam. Amúgy ez nem egy nehéz darab, de én nagyon szeretem, mindig mást jelent nekem, mindig más érzések kavarognak bennem mikor játszom. Miután befejeztem csak bambán ültem a zongora előtt, és nem nagyon gondoltam semmire. Egy halk taps hangja rázott ki a pillanatból. Kicsit zavartan hátra fordultam, és szembe találtam magam azzal az emberrel akivel a legkevésbé akartam találkozni.

-Elnézést, már megyek is. - mondtam zavartan, és majdnem hanyatt vágtam magam ahogy felálltam a székről.

-Ismered a Schindler listáját? - Kérdezte unottan.

-Mármint eltudom-e játszani zongorán? - Kérdeztem vissza, és közbe rohadt kellemetlenül éreztem magam.

-Igen. - válaszolt közönyösen.

-Véletlenül pont igen. - feleltem, bár vissza gondolva lehet inkább hazudnom kellett volna.

-Eljátszanád a Holokauszt áldozatainak emlékműsorán? - kérdezte egyszerűen.

-Én?

-Nem majd megkérem a zongorát hátha megy neki magától is. - válaszolt apatikusan.

-Hát nem hiszem hogy rá érek. - próbáltam kibújni a dolog alól.

-Még el sem mondtam mikor lesz. - mondta majd neki támaszkodott a zongorának.

-Nem igazán akarok játszani, tudja nem megy ha sokan néznek. - mondtam zavartan.