Baszódj meg Tanár úr! (Levi X Reader) /tanár x diák/ Befejezett

26. - folytatás

Nos, a nagy betűs felnőtté válás. Sokszor felmerülhet bennünk hogy mégis mikortól számítunk felnőttnek?
Mikor betöltjük a 18. életévüket, vagy amikor befejezzük a gimit, talán majd ha mi tartjuk el magunkat? Úgy gondolom hogy ez nem ennyire egyértelmű, sokkal inkább egy hosszú út mint egy lépcső. Talán sosem leszünk belül igazán felnőttek. De talán ami a legjobban meghatározza a felnőtt létet az a felelősség vállalás. A tetteinkért, a szavainkért, mindenért ami mi vagyunk. És persze ott van az is, hogy a döntéseinkért is csak magunk okolhatjuk, azért rossz a munkahelyem mert ez választottam vagy azért van rossz párkapcsolatom mert nem lépek ki belőle. Tehát bármi ami történik velünk az már csakis hozzánk vezethető vissza. Nagyon sokat gondolkodtam ezen, hogy nem élvezem az egyetemet, csak szenvedés. Nem akarok joggal foglalkozni. Ezért úgy döntöttem lépek, otthagyom az egyetemet. De nem azonnal, még várok. Jövőhét hétfőn, azaz holnap kapom meg az eredményt egy kezdő író versenyen, közel két hete adtam be a kéziratom amin egy évig dolgoztam, így szörnyen nagy a nyomás rajtam. Levinek persze egy szót sem szóltam az egészről, nem is tudom miért nem, talán az életemnek ez egy olyan döntése volt, amiben úgy gondoltam csak az én véleményem számít. És bár tudom hogy támogatna, ha végül nem jönne össze a dolog ismét, őt is ugyanúgy bántaná. Ennek ellenére már észre vette rajtam hogy meglehetősen feszűlt vagyok. Ilyenkor mindig forró csokit csinál nekem mint egy gyereknek, bár nagyon szeretem tehát nincs ellenemre a dolog. Fürdés után csak feküdtem az ágyban, nem tudtam elaludni, főleg Levi nélkül aki még a fürdőbe volt. Mikor már kezdett túl hosszúra nyúlni az éjszaka, és még mindig nem jött vissza, utána indultam. Halkan kopogtam az ajtón, majd mikor nem jött válasz csak benyitottam. A fürdőbe kissé köd volt, ami miatt nem láttam a tükörbe magam, rögtön Levit kerestem szememmel akit a kádba elnyomott az álom. Egy apró mosoly húzódott arcomra, leguggoltam mellé majd gyengéden felébresztettem.

-Levi. - suttogtam halkan.

Fáradtan kinyitotta szemeit, majd az arcomat szuggerálta.

-Bocsánat. - mondta mikor észre vette hogy elaludt, mire én csak felnevettem.

-Már a hajad is megszáradt. - mondtam beletúrva éjfekete hajába.

Levi vizes kezét a nyakamra vezette majd egy apró csókot nyomott ajkamra. Majd elengedett, és lágyan elmosolyodott.

-Ide adnád a törölközőt? -

-Persze. - válaszoltam felállva, majd a kezébe nyomtam.

Mire vissza pillantottam, már teljesen mesztelenül állt mellettem, tök mindegy mióta vagyunk együtt ezt akkor se lehet megszokni. Azonnal elkaptam a tekintetem, majd vissza mentem a szobánkba. Amikor ebben a házban járok mindig olyan érzésem van hogy túl nagy. Egy csomó felesleges szóba, minden olyan messze van, beleértve Levit is. Miután bedobtam magam az ágyba, csak vártam, pár perc múlva már ott is volt. Szorosan hozzá bújtam, hogy érezzem a melegségét és a bódító illatát ami semmit sem változott mióta megismertem. Hamar elnyomott az álom, másnap reggel már egyedül keltem az ágyban. Azonnal a telefonomhoz nyúltam és észre vettem hogy kissé elaludtam. Egy óra múlva lesznek kint az eredmények. Izgatott kapkodtam magamra a ruháim, majd egy gyors reggeli után szaladtam a szerkesztőségbe. Mivel a verseny anonim, így csak a művem címét kerestem. Valójában levelet kapnánk róla de nem bírtam megvárni míg az kijön, végig olvastam hát a lapot amit nem rég kértem el egy Haru nevű lánytól akivel elsőnek találkoztam az irodába mikor a legelső kéziratom behoztam. Valójában ezt is csak a barátságunk nevében olvashatom el, hiszem ezek az adatok egyelőre titkosak. Bár már csak pár óráig. A "könyvem" címe, üres vágyak. Egy egyszerű sztori, arra próbáltam vele reflektálni hogy néha a legnagyobb vágyaink hamisak, és a beteljesedése után sem változik semmi. Bosszú vagy a szeretet utáni vágy legyen az bármi, miután megkaptuk ugyan olyan üresek maradunk. Hiszen néha az ami a legtöbbet adja olyan amire nem is gondoltunk, olyan ami miatt akár szenvedünk kell. Mert az üresség mindig olyan dolgoknak a hiányát jelenti amit elvesztettünk, és azt többé nem fogjuk vissza kapni, ugyan azzal nem lehet már pótolni, hiszen ugyan olyan nincs is. Megállt bennem a levegő mikor észre vettem a művem címét a harmadik helyen. Dobogós lettem, most először. Ugyanis ezt nem említettem, de nem ez az első darab amit beadok. Pontosítva a negyedik próbálkozásom. Mindent bele adtam abba hogy ne kezdjek el ugrálni az örömömben. Izgatottan Harura pillantottam, aki szintén nem tudta melyik is az én kéziratom, majd kezemmel egy hármast mutattam neki. Azonnal megértette és egy hatalmas mosoly húzódott a szájára, majd bólintott és folytatta az útját egy halom papírral a kezében. A táskámba hajtottam a lapot, majd indultam is haza. Az hogy dobogós lettem azt jelenti hogy kifogja adni a kiadó a könyvem. Még mindig nem tudtam elhinni hogy ez megtörténik. Nem volt kedvem bemenni az egyetemre, főleg a tudattal hogy otthagyom. Úgy éreztem mindenem megvan amit csak szeretnék, életem szerelme, kiadják a könyvem, barátok akiknél jobbat nem is kívánhatnék. Miután haza értem csak vidáman tettem vettem, kitakarítottam a házba majd palacsintát is csináltam. Már be is sötétedett mikor észre vettem hogy Levi hív.

-Szia. - vettem fel a telefont.

-Yuki. Sajnálom de az anyukád meghalt. - mondta mindenféle körítés nélkül.

A fejemben ugyanaz az a szó visszhangzott, meghalt.

-Hol vagy most? - kérdeztem megrökönyödve.

-A kórházban.

-És miért téged hívtak? -

Néma csend állt be köztünk.

-Már egy ideje eljártam hozzá, rá akartam venni hogy találkozzon veled, elkezdte rendbe szedni az életét de-

Újabb csend, a szívem hevesen dobogott és csak vártam

-Ma nem nyitott ajtót, nyitva volt az ajtó így bementem, csak annyit láttam hogy a földön fekszik, hívtak a mentőket de késő volt, agyvérzést kapott.

-Melyik kórház? Azonnal oda megyek. - mondtam miközben egyre nagyobb fájdalom feszítette mellkasomat

-A kettes, de elmegyek érted.

-Nem, maradj ott. - vágtam rá, nincs messze.

-Rendben. - válaszolt sóhajtva mire csak kinyomtam.

Felkaptam a kabátom és a cipőm, majd rohanva elindultam a kórház felé. Meg akart változni? És Levi miért nem szólt erről nekem egy szót sem? Miért a hátam mögött történt mindez? Miért pont most. Húsz perc alatt oda is értem, Levi már a recepción várt. Egy orvos elvezetett a bonc házba. Hulla szag volt, és hideg. Oda szaladtam anyám testéhez ami élettelenül feküdt. Dühös voltam és összetört. Csak álltam mellette némán, nem tudtam sírni.

-Nem haragszom. - böktem ki végül anyámnak, majd megfordultam és kisétáltam. Ki a kórházból, tovább az utcán csak mentem és mentem. Levi végig követett, nem szólt egy szót se. Nem volt mit mondani. Egészen addig amíg meg nem álltam majd csak ránéztem.

-Hol lakott? - kérdeztem végül.

-Ugyanott ahol régen. - válaszolt halkan.

Nem messze volt onnan ahol álltunk, talán gondolkodás nélkül is a régi házunkhoz mentem. Átsétáltam a frissen megjavított kapun, majd beléptem az ajtón. Rend volt, észre se lehetett venni hogyan élt itt régen. Felsétáltam a lépcsőn a régi szobámba, a falak újra festve a kis asztalom teli volt író eszközökkel, sose volt ilyen szép ez az apró sötét szoba.

-Tényleg meg akart változni ugye? - kérdeztem elcsukló hanggal.

-Igen. - válaszolt miközben a vállamra tette kezét. - Annyira sajnálom hogy nem szóltam-

-Nem, én nem haragszom rád csak- Vissza kaphattam volna az anyám, és.. Most még csak azt se tudom neki mondani hogy haragszom vagy hogy megbocsájtok, nem mondhatok semmit. Soha nem kaphatom vissza azt amit elvesztettem.

-Hagyott neked valamit, azt hiszem oda akarta volna adni.. - mondta majd a kezembe nyomott egy nyakláncot.

Egy apró arany Rózsa volt rajta, közepén egy rubinttal. Megforgattam kezemben az ékszert, majd vissza adtam neki. Kissé értetlenül állt előttem, mire zavartan félre pillantottam-

-Ehhez nekem még idő kell. Sajnálom.

Kisétáltam a szobából, majd le a lépcsőn, körbe pillantottam utoljára házba, majd otthagytam. Amikor utoljára vissza pillantottam észre vettem a régi kertem. Már ősz volt így nem virágzott semmi, azonban látszott rajta hogy szépen van gondozva. Olyan igazságtalan vagy tudod, ha nem próbáltál volna megváltozni nem fájna ennyire. - suttogtam annyira halkan hogy csak én halljam. Levi bezárta az ajtót, majd mellém sétált és gyengéden megfogta kezemet.

-Büszke vagyok rád. - mondta miközben végig simította arcom.

-Mégis miért?

-Amiért nem haragszol, nem rám, rá. - válaszolt miközben elhaladtunk a házak mellett.

-Nem haragszom de,... nem is tudok mindent megbocsájtani.

-Tudom, és ez így van rendjén.

-Még csak sírni se tudok. - mondtam az ajkamba harapva.

-Nem kell sírni ahhoz hogy valami fájjon. - válaszolt megszorítva a kezemet.

-Menjünk haza-

-Menjünk.