Kétségeim (Azahriah ff.)

3

Egész nap csendben gondolkodtam a helyemen és arra fókuszáltam, hogy minden rendben lesz, nem kell aggódnom. Robi amúgy is néha ilyen szétszórt, biztos, hogy nem szakítani akart, csak félremondott valamit. Velem is gyakran megesik, főleg este, tehát nem is kellene annyira komolyan vennem amiket mond. Vivi viszont egész végig a sarkamban volt, hogy lássa mit rajzolok. Így elég nehéz gondolkodni, de legalább máshova terelődtek a gondolataim. Egyik szünetben odaült Anna helyére és az nézte, mit csinálok. Már épp az utolsó simítasokat végeztem a tetováláson, mikor belehajolt a képembe.
- Ez dejól néz ki!! Imádom!! - ugrált mellettem.
- Így jó lesz? - adtam át neki a papírt.
- Nagyon tetszik! - ölelt meg. - Iszonyat tehetséges vagy. Komolyan.
Nem értettem mire akar kilyukadni, ezért csak vártam mi lesz ebből.
- Csinálnod kéne egy Insta fiókot ezeknek, vagy egy csatornát. Eskü, gondolkodj el rajta!
Ezután felállt és a barátnőihez ment, hogy megmutassa mit szerzett tőlem. Hirtelen mind felvisítottak, amiből arra véltem következtetni, hogy tetszik nekik. Halványan elmosolyodtam, majd visszafordultam a helyemre. Ezt persze Attila is észrevette és gyorsan elfoglalta ő is Anna helyét.
- Látom sikerült mások arcára mosolyt csalnod. - mutatott a három lány felé.
- Igen.
Elfordultam, hogy ne lássa a szemeimet, de ő nem adta fel.
- Hogy hogy ilyen szótlan vagy? Általában mosolyogsz és Annával itt hülyéskedtek... Most így nem vágom mi van veletek. - igazította meg a zöld fejpántját, majd elővettem egy zsepkendőt.
A sírást nem egyszerű visszatartani, de én megpróbáltam. Fejemet a kezemmel támasztottam miközben a könnyeimet törölgettem.
- Figyelj, minden oké? - kérdezte, de ekkor Anna megjelent a terem ajtajában egy doboz joghurttal és azonnal észrevett minket. Tudta jól, hogy szívesebben maradok most egyedül, ezért odarohant hozzánk, hogy elzavarja a kíváncsi fiút. Amint odalépett hozzánk Ati felnézett rá.
- Figyelj Attila, a helyemen ülsz. - nevetett mosolyogva, mire a fiú felállt onnan.
- Bocs csak... - kezdte volna, de a lány félrehívta.
Anna kicsit halkabbra vette a hangját, majd a fiú fülébe súgott valamit. Nem hallottam, de gyanítom megkérte, hogy kerüljön el messziről. Csak addig ameddig ma beszélek Robival. Már csak 1 óra és elindulhatok. Kínkeservesen hallgattuk végig a mai nap utolsó óráját, ahol képtelen voltam odafigyelni. Egyrészről a gyomorgörcs, majd kikészített, hiába rakta elém a No-Spa-t, de én nem voltam hajlandó lenyelni. Hiszen ez a fájdalom nem onnan jött, hanem inkább lelki okai voltak. A tollam végét a fogaim közé helyeztem és a füzetemet bambultam. Hallottam, ahogy Ati és Marci egymást szórakoztatják azzal, hogy ceruzával és egyéb íróeszközökkel doboláják egymást. Én eközben Vivi szavain kezdtem agyalni. Ugyan valóban szeretek rajzolni, festeni, barkácsolni, de ez valóban elér egy olyan értéket, ahol már a közönség is nagyobb érdeklődéssel figyeli meg a terméket, amit gyártok? Egyáltalán nem hülyeség, amúgy sem ártana valamit kezdenem magammal, ha már az egyetemekkel bajban voltam. Csinálhatnék falra festős, DIY, vagy lakberendezős videókat. Az ifjabb Csorba Anita megszületésének lehetünk a tanúi, hölgyeim és uraim. Holnaptól kezdve én is azon videósok közé fogok tartozni, akik tudásukkal és kreatív ötleteikkel gyarapítják a Youtube tárházát.
A csengő ekkor szakította meg a szép elmés gondolatmenetemet. Mindenki elkezdett pakolni, én pedig feleszméltem a helyemen. Annának rohannia kellett a röplabda edzésre, úgyhogy gyorsan kirohant a teremből mint ahogy mindenki. Néhány perccel később már én elkezdtem pakolászni magam körül és komótosan - nehogy összehányjam magam az idegességtől - elindultam kifelé az épületből. A lépcsőn meglepve vettem észre, hogy Attila leszakadva a barátaitól ott áll a telefonját babrálva. Ujjaival gyengéden gépelt, majd mikor meghallotta a fülével a cipő csoszogását, azonnal odafordult felém. Ebből jöttem rá, hogy rám várt és lassan rájöttem miért.
- Beszélhetünk? - lépett felém.
Ahogy odalépett hozzám én azonnal elkezdtem könnyezni, majd a kezemet a szám elé tartva tátogtam zavartan.
- Nem tudok... - mondtam alig hallhatóan.
Ati magához húzott és szorosan megölelt. Olyan nehéz volt egész nap visszatartani a sírasomat, hogy most jól esett egy barát támasza. Keservesen sírtam, miközben igyekeztem elmagyarázni mindent amit akkor ott éreztem.
- Félek mi lesz, mit mondd, ha nem tudom megoldani... akkora kő van a szívemen, hogy majd összeroppanok. - néztem a szemeibe.
Ati nem szólt semmit csak csendben végighallgatott, pont azt tette amire szükségem volt.
- Mintha egy nagy csomó lenne a gyomromban és nem tudok tőle aludni, enni, gondolkodni... - nyeltem a könnyeimet. - Szeretném azt hinni, hogy ez mind csak egy rossz vicc.
Elhalkultam, és elővettem egy zsebkendőt. Csend telepedett ránk, Ati igyekezett mindent megtenni, hogy a lehető legjobb barátként segítsen rajtam. A szipogásom után a vállamra tette a kezét.
- Jobban vagy? - tette fel a kérdést.
Egy halvány mosoly kíséretében válaszoltam.
- Egy picit. - töröltem meg az orrom. - De még csak most a neheze.
- Minél előbb beszélsz vele, annál jobb.
- De ha azt mondja vége... akkor mégis mit tegyek? Mert én leblokkolok és nekiállok pánikolni és sírni. - stresszeltem frl megint magam, amin Attila csak nevetni tudott. - Nem vicces, nagyon nem vicces!!
Megigazította a kapucniját és mosolyogva elém lépett.
- Túlkompenzálod. Csak gondolj arra, hogy milyen erős köztetek az a kapcsolat.
Egy pillanatra elgondolkodtatott, amit az előbb mondott és arra jutottam, hogy valóban pozitívabban kellene hozzáállnom a dolgokhoz, nem pedig azonnal kétségbeesni az első akadályt meglátva. Habár én híve vagyok a pánikolásnak és az érzelmi kirohanásoknak, viszont ha van valaki aki mellettem áll, akkor ő viszonylag hamar vissza tud zökkenteni, és ismét az eszemre tudok hallgatni, úgy hogy nem veszik át az érzelmeim a hatalmat felettem. Nehéz, de megéri, mert utána sokkal jobb döntéseket hozok, mintha bepánikolnék már az első adandó alkalommal.
- Rendben. Igazad van. Akkor el is indulok. - mondtam halkan nagyokat nyelve. - Majd lesz valami.
- Minden rendben lesz! Nem kell aggódnod, szeretitek egymást, fülig beme vagytok zúgva egymásba, ez sima ügy lesz. Csak egy kávéra üljetek le valahova. Ennyi. - vázolta a dolgokat.
- Én akkor el is indulok arra felé. - mutattam a mögöttem lévő útra.
- Sok sikert! Minden oké lesz! - küldött egy utolsó vigyort, majd mind a ketten elindultunk a magunk útján.
A legrosszabb az egészben az volt, hogy gyakran éreztem magamon a bizinytalanságom eluralkodását felettem. Hogy egyszerűen nem tudok helyes döntéseket meghozni, egy nyavajás görcs miatt a hasamban. Reméltem, hogy az idő haladtával megszűnik a fájdalom, de minél közelebb kerültem a kávézó fele, annál nagyobb és fájdalmasabb volt a hasgörcsöm. Az épületbe beérve, azonnal megpillantottam a sarokban Robit. A lépteim elnehezettek, úgy éreztem nem kapok levegőt és megfulladok, a kezeim szabályosan remegtek a félelemtől, így amikor leültem mellé, még a köszönés is nehézkeden ment. Rám sem nézve ivott bele a kólájába. Feszengve kerestem a tekintetét, de ő tett rám magasról.
- Nem akarod megbeszélni? - kérdeztem halkan, úgy hogy a szívem a torkomban dobogott.
Robi egy pillanatra a telefonjára nézett, majd végre a szemembe. Nem az a srác nézett vissza rám, akivel anno fél éve összejöttem. Őbelőle hiányzott most a vidámság, a humor, a szeretet. Minden amiért én valaha szerettem őt.
- Nem hiszem, hogy ezen van mit. - túrt bele a vöröses barna hajába. - Én már mindent elmondtam.
- Robi, kérlek! - fogtam meg az ökölbe szorított kezét, amit az asztalon pihentetett. - Én tettem valamit? Miért vagy ilyen? Miért nem tudjuk megoldani?
A fiú elhúzta a kezét, a kóláját félretolta, majd hátradőlt.
- Szakítottunk. - tárta szét a kezeit. - Szakítottam veled. Okos lány vagy, nem kell sokáig értelmezned, hogy megértsd ez mit jelent.
- De miért? Csak maradt valami esély... - reménykedtem könnyes szemekkel.
Elkezdtem pánikolni, a testem remegett, úgy éreztem mindenki engem figyel, minden asztalnál csak arról beszélnek, milyen szerencsétlen vagyok. Robi pedig itt ül előttem fapofával, érzelmek nélkül vet véget mindennek. Hiába akarok tenni bármit ezügyben, minden felesleges, minden próbálkozás csak üres szó.
- Csak mondd el, mi az oka! Senki sem érti, senki sem tudja, miért csinálod ezt! Mondj valamit kérlek! - túrtam a hajamba.
A fiú nem mozdult, csak nézett a szemembe, ami megtelt könnyekkel, amik pedig az abroszra csepegtek.
- Szeretlek! - suttogtam halkan.
Ekkor Robi felállt.
- Fizetek. - hagyott ott egyedül.
Remegve vettem elő egy zsepkendőt, hogy ne engem nézzen mindenki a kávézóban, ahogy itt zokogok. Egyszerűen nem tudtam feladni, ezért Robi után szaladtam az utcán, miután elhagyta a helyiséget. A fiú bár nem akart velem beszélgetni, én nem akartam mindent így lezárni, ahhoz túl szép volt vele minden.
- Robi kérlek várj! - szaladtam utána, mire ő megfordult.
- Lilla, muszáj megértened, hogy vége. - vágta hozzám unottan. - Vége. Nincs randi, sms, semmi.
- Mondj már valamit kérlek! - kiabáltam.
Többen is felénk fordultak, ami miatt mégrosszabbul éreztem magam, de láthatóan Robit nem érdekelte.
- Van valaki... valaki más ugye? - kérdeztem halkan.
Csak a legrosszabbra tudtam gondolni, zikáztak bennem olyan elméletek, amikre csak rémálmaimban találkozom. Megálltunk egymás előtt. Robi a pislogáson kívül más életjelet nem adott magáról, én viszont sejtettem mit akarna mondani. Ha kinyitná a száját.
- Ezt igennek veszem. - törölgettem a szemeimet.
- Higgy amit akarsz! - fordult el Robi, majd eltűnt a sarkon.
A kétségbeesésem egy pillanat alatt változott keserves szomorúsággá és egy kis dühvé. Semmit nem tehettem ott akkor abban a pillanatban, hisz már kisírtam miatta magam. Elkeseredetten ballagtam haza, miközben a pulcsim kapucniját felhúztam. Kellett idő, hogy gondolkodjak a dolgokon, csak néhány óra, vagy nap. Volt néhány hely, ahova elmehettem volna, de mégis azt a hidat választottam, ahova Atival szoktunk kiülni, ameddig ő cigizik. Csendben leültem oda és a lábaimat lógatva gondolkoztam. Igazából éppen semmire sem akartam gondolni, csak olyan nyomasztó érzések kerítettek hatalmába, hogy meg kellett állnom. A friss levegő mindig jót tesz.
A kezeim már épp kezdtek átfagyni, mikor meghallottam ahogy egy csapat fiatal arrafele sétál. Nem különösebben foglalkoztam velük, de néhány percre rá felismertem az osztalyomból néhány tagot, köztük Atit. Vegyesen voltak, lányok fiúk egyaránt. Nem fordítottam feléjük az arcomat, de a piros színű pulcsimat a srác hamar kiszúrta. Hallottam ahogy leválna társaságtól, majd felém igyekszik. Nem tudtam ismét, hogy mit tegyek vagy mondjak, inkább belélegeztem a hideg februári levegőt.
- Szia! - ült le mellém.
- Hali! - mondtam, miközben lehúztam a kapucnimat. - Felismertél?
- Hülyéskedsz? - lökött oldalba. - Naná. Minden oké?
Széttártam a karjaimat.
- Mi volt Robival?
- Semmi. - sóhajtottam. - Vagy nem tudom.
Ezután csendben üldögéltünk egymás mellett, ő nem kérdezett többet, én pedig nem akartam annyira beszélgetni.
- Amúgy Annának nagyon jól megy a gitározás. - dobott fel egy témát.
Bólintottam.
- Szakítottunk. - túrtam bele a hajamba.
- Sajnálom. - mondta néhány másodperc után.
- Nem kell. Ne sajnálj! Csak kell egy kis idő. Adj néhány napot és túlleszek rajta! - kezdtem megint sírni.
Kifújtam az orrom, majd Attilára néztem.
- Beszéljünk valami másról! - fogta meg a vállam a fiú.
Ati pontosan tudja, hogyan kell elterelni mások figyelmét, úgy hogy egy pillanatra se unatkozzanak. Vagy egy fél órát ültünk kint és nevettünk mindenféle hülyeségen.
- Lesz egy youtube csatornám. - mondtam ki hirtelen, bele se gondolva mekkora hülyeség.
- Tényleg? Miről fog szólni? - kérdezte.
- Mindenről. - nevettem. - Majd eszembe jut valami. Csak így jött és tetszik a gondolat.
- Remélem, majd valami jót hozol ki belőle.
Eközben a vállára hajtottam a fejem. Fel sem tűnt milyen közel hajoltam hozzá.
- Szóval Anna gitártudása egyre jobban feljlődik... - mondtam.
- Aha. Tehetséges.
- Nekem semmi érzékem sincs a zenéhez, de örülök, hogy neki megy.
- Miért is akar ennyire gitározni?
- Be akar kerülni valami bandába. Nyilván egy srác miatt.
- Aha. - mosolygott.
Ez volt az utolsó dolog amire emlékeztem, azt leszámítva ami utána történt.
Valamilyen furcsa okból kifolyólag nagyon közel hajoltam a fiúhoz, amiből pillanatokkal később csók lett. Néhány rövidebb után, felé fordultam, vagy ő fordult felém, és átkarolva a nyakát smároltam le a srácot. Én hülye.
Ezután már csak annyi maradt meg bennem, hogy hazafele sétálok egyedül, majd beérve a lakásba ledobom magam az ágyra. Olyan, de olyan bolond voltam, hogy legszívesebben belevertem volna a fejem a falba. De ehelyett ismét gyomorgörccsel hajtottam álomra a fejemet.