Kétségeim (Azahriah ff.)

23

Másfél hét telt el.
Ezalatt semmi nagyobb változás nem történt. Kivéve, hogy belebetegedtem abba, hogy Atival különválunk. Néhány napig nem ettem rendesen, csaknéhány falatot. Anyu hétfőn orvoshoz akart cipelni, és végül apa unszolására meglátogattuk a háziorvosomat. Kedvetlen, levert és nagyon sápadt voltam. De én már meg sem lepődtem. Az orvos feltett néhány kérdést, najd a vizsgálatot követően csak annyit mondott, hogy lelki okok miatt próbálok  lefogyni. Anya ezt annak vélte, hogy egy fiú miatt próbálok jobban kinézni. Az autóban teljesen kioktatott a testképzavarról és a megfelelési kényszerről a férfiak felé.
- A tévé és az internet állandóan csak arra buzdít, hogy a lányok legyenek minél karcsúbbak, de ezt be kell fejezned! Ennél okosabb is lehetnél 18 évesen... És az a fiú, aki miatt így tönkreteszed magad... majd apád elbánik vele. Nekem mennem kell vissza az kapitányságra. Otthon pedig egyél meg legalább egy pirítóst vagy egy almát!
Válaszként bólogadtam. Egyszerűen kedvetlen, nyugodt, de fáradt voltam. Mintha idáig több tonnát cipeltem volna a hátamon, de most, hogy letettem nincs célom. Nincs túl sok életkedvem. Otthon is csak a falakat bámulom, néha végzek némi házimunkát, de a művészethez azóta sem nyúltam. Ezt a helyzetet, még egy ecset és némi festék sem tudja megoldani. Anita és Endre is, mikor ketten vannak furcsán néznek rám. Mintha valami zombi járkálna a lakásban és néha leül ide-oda semmit tenni. Nem tudok mit kezdeni magammal.
Egyik nap a kikapcsolt tévét bámultam szomorú, és elég unott pofával. Anitának feltűnt és oda is lépett hozzám.
- Minden rendben van? - kérdezte agggódva. - Élsz még?
- Ja. - válaszoltam monoton hangom.
- Miért nem nézel valamit? Biztos megy valami sorozat..  - kapta fel a távirányítót.
- Szerinted, ha nézni akarnék valamit, nem kapcsoltam volna be? - húztam fel a szemöldökömet.
Anita csendben csodálkozott rám. Pislogott, mintha nem értené miről beszélek.
- Nem értem. - rázta meg a fejét.
Végre elkezdtem mocorogni és a tévé képernyőre mutattam.
- Nézd! Látod magunkat benne?
- Igen. - igyekezett megérteni, mire akarok kilyukadni.
- Sokkal jobb saját magamat nézni, mint bármilyen valóságshowt. A valóélet sokkal drámaibb és az ember egy idő után rájön, hogy az egész élete egy szappanopera. Legalábbis az enyém az. És elég szar. - sóhajtottam.
Anita ijedten nézett rám.
- Nyugtass meg, hogy nem szedsz nyugtatókat! Vagy bármi hasonló szert!
- Nem. - döntöttem mega fejem. - Nézd. Ott egy idióta barom! - mutattam a tükörképemre.
A nő mellettem értetlenül nézett hol rám, hol a tévére.
- Borzalmas dolgokat tett. És ezért jutott el idáig. - sóhajtottam.
- Nyugtass meg, hogy nem követtél el semmi törvénybe ütközőt!
- Nem. - ráztam a fejem.
- Hála az égnek! - tette a mellkasára a kezét. - De még mindig nem értem.
Lassan ránéztem.
- Hagyjuk. - vontam vállat.
- Lilla. - ült le mellém gyorsan. - Aggódom, hogy...
- Már megint kezditek. - forgattam a szemem.
- Igen. Igen, mert nem vagy jól! És se anyád, se a bátyám nem tudja mi történt, csak tippelgetünk. Mondd el, hogy segíthessünk rajtad! - fogta a kezem.
- Nem kell segíteni. Minden normális. - bólogattam.
- Az előbb saját magadat nézted a tévéképernyőben!! - akadt ki.
- Jó. Ez valóban szokatlan. De nem kell segítenetek. - néztem rá úgy mintha be lennék nyugtatózva. - Most minden pont úgy történik ahogy annak történnie kell.
Igazából az elején magam sem értettem a mondat jelentőségét, de volt bennem egy fura megmagyarázhatatlan érzés ami nyomasztott napról napra. És a lelkemnek jót tett ez a mondat. Talán csak vezekelni akartam. Talán ezt érdemeltem. És ettől nem éreztem magam rosszul, teljesen normálisnak és fájdalmasnak éltem meg.
Este átjött Endre is. Mindannyian a nappaliban borozgattak, beszélgettek anyáékkal. Néha felhallatszódott a nevetésük, amiktől egy kicsit én is elmosolyodtam. Jó ha valaki akit szeretnünk boldog. Én a szobámban ültem és unottan lapozgattam a könyveimet, mikor Endre benyitott.
- Zavarhatlak? - mosolygott.
- Persze. - fordultam meg.
- Épp rajzolsz?
- Nem, tanulok. - ráztam meg a fejem.
- Értem. - csukta be az ajtót. - Beszéltem anyukáddal. A munkával kapcsolatban. Szerinte is jó ötlet és a nyáron egy hónap próbaidőt kapnál. Mit szólsz?
Nagyon jó ez a hír, sőt csodálatos. Csak...
- Klassz. - bólintottam.
Endre kínosan felnevetett.
- Klassz? Ennél azért többet vártam.
- Bocsi, csak... mostanában nem rajzoltam semmit. Mintha kiégtem volna. Nem igazán értem én sem...
- Rendben. - ült le az ágyamra. - Akarsz beszélni róla?
- Miről? Ja. Nem. - ráztam a fejem.
- Múltkor is így kezdtük. - mosolygott.
Összefontam a karjaimat és a padlót bámultam. Endre nem adta fel olyan könnyen.
- Sírva jöttél haza. Valami vagy valaki csak volt.
- Semmi nem történt. - hazudtam.
- Akkor ott nagyobb bajok vannak, mjnt gondoltam. - sóhajtott, mire egy kicsit megilletődtem.
- Tessék? Miért? - pislogtam rá ártatlanul és ijedten.
- Ha a semmiért is sírni tudsz akkor nagyon érzékeny lehetsz. - vakarta a tarkóját.
Megráztam a fejem.
- Nem szeretnék róla beszélni... - vettem egy nagy levegőt.
-...még? - fejezte be helyettem a mondatot.
Bólintottam.
Gondoltam egyszer majd beavatom, de nem most. Most nem megy.
- Én várok. - mosolygott rám.
Örültem, hogy van valaki aki tényleg megérti, hogy hogyan gondolkodok és nen csak tanácsokat osztogat. Persze lehet nem egy 46 éves férfivel kéne erről beszélnem... de nem baj. Nekem ő jutott.
- Beszéltél már Anitával? - tereltem a témát. - Arról...
- Még nem. De már meg akartam venni a gyűrűt. Ha akarod elkísérhetsz.
- Szívesen. - bólintottam.
- Akkor ezt megbeszéltük. - állt fel. - Nem akarsz lejönni? Ügynököset játszunk, és öten izgalmasabb.
Mielőtt válaszolhattam volna Anita berontott hozzám.
- Na jössz? - nevetgélt. - Ügynököset akarunk játszani...
- Igen. Endre már mondta. - bólogattam.
- Na és? - kapaszkodott a kilincsembe.
- Jó. Egy körre beszállok. - álltam fel végre a helyemről. Mosolyogva.