Kétségeim (Azahriah ff.)

19

Anna rohamgyorsasággal száguldott ki velem a mosdóba, mikor kicsengettek. Az ajtót majd' kiszabdta a helyéről és a tükrök előtt megállt.
- Elmondod mi történt? - nézett rám habzó szájjal. - Nagyon rosszul festesz, mint aki mindjárt elájul. Aludtál te eleget? Ittál, vagy ettél valamit.
- Semmi bajom. - mondtam, majd a tükörbe néztem és valóban elég sápadt voltam. - Vissza kéne mennünk.
- Figyelj! - fogta meg a kezem. - Bármi is van amit nem mondasz el nekem... csak vigyázz magadra, oké? Nem akarom, hogy olyan legyél mint ezek a cicababák. Egész nap hánynak aztán alig esznek valamit.
- Nincs baj. Tényleg. - mosolyogtam. -  Kicsit túlgondolod, nem?
- Oké. - nyugodott meg egy pillanatra. - Hoztál magadnak kaját?
Basszus. Elfelejtettem.
- Hát... nem... - mondtam halkan. - Úgy rohantam, hogy kiment a fejemből.
- Gondoltam. - vett egy nagy levegőt. - Elmegyek veszek valamit neked a büfében. Addig várj meg a teremben!
Együtt léptünk ki a mosdóból, de mikor elindult a büfé felé, én gyorsan irányt váltottam és elkezdtem futni Ati felé. Az alagsori lépcsőn siettem le, majd akkor a lépcső fordulóban meg is kellett állnom. Ati nem volt egyedül. Épp akkor ment oda hozzá Hanna. Engem a korlát miatt nem láttak, de nem is zavartatták magukat, fel sem tűnt nekik, hogy ott vagyok. A lány a srác kezét fogta és mosolyogva beszélgettek. Nevetgéltek. Ez nem jelent még semmit. Igen. Mit hitegetem magam? Mikor Hanna már ölelkezni kezdett a fiúval én sarkonfordultam és a termünk fele indultam meg, milliónyi darabokra tört szívvel. Olyan naiv vagyok... olyan hülye vagyok...
- Lilla! - tért ki elém Anna. - Te merre voltál?
Nem jöttek ki a szavak a számon. Csak pislogtam, a szám legörbült, és a szemem megtelt könnyekkel. Anna ijedten ölelt meg.
- Hé, hé! Mi az? Mi történt?
Halkan sírtam a folyósó közepén. Csak Anna tudta, a többiek ránk sem bagóztak.
- Ölelj meg! - kértem szipogva.
- Okés. Okés. Minden rendben lesz.
Ez segített lehiggadni egy kicsit. Legalább ne könnyekkel üljek be az órára. Anna visszakísért a termünkig, ahonnan Viviék akartak távozni, de mikor megláttak gyorsan ránk köszöntek és beszélgetni kezdtünk. Vagyis kezdtünk volna, ha nem esek össze az ajtóban.
- Jézusom, minden rendben? - fogta meg a karom Vivi.
- Aha. - fogtam a fejem. - Csak kicsit szedülök.
Annáék segítettek felállni, majd a folyósó felügyeletes tanár is csatlakozott hozzánk. És valaki még a folyósó másik végéről is rám kiabált.
- Lilla! - hallottuk meg Ati hangját.
Oda sem akartam fordulni, Anna pedig helyettem is intézkedett. A felügyelőtanár odalépett hozzám.
- Minden rendben?
- Igen. Igen. Csak kicsit rosszul lettem. - bólogattam hevesen.
- Rendben. Akkor megkérnék mindenkit, hogy menjen órára! - tapsolt kettőt.
Ugyanakkor Atira várt még egy kiosztás. Anna ismét dühből ment neki.
- Mi van Lillával? - kérdezte a barátnőmtől.
- Semmi közöd hozzá! Hagyd békén! - tolta odébb a fiút.
- Láttam ahogy a földön feküdt! Mi történt? - aggódott.
- Süket vagy? Jeleljek? - tapsolt egyet Anna. - Nincs közöd a barátnőmhöz. Hagyd végre békén! Van elég baja nélküled is!
- Nekem ebből elegem van. - tolakodott oda hozzám, aki már rég a teremben volt. - Lilla!
- Állj csak meg! - húzta vissza a karjánál fogva a fiút Anna. Ki a folyósóra.
- Engedj el! - tépte ki a karját a lány karmai közül.
-Miért nem értesz az első szóból? - kiáltott egyet Anna.
- Mert nem akarok rád hallgatni. - lépett be utánam. - Lilla!
- Ne szólj hozzá! - rohant utána Anna.
- Miért ne? Hm? - kiáltott fel idegességében Ati. - Bejövök neked vagy mi van?
Anna egy pillanatra lefagyott, ahogy az osztály is. Ati idegesen nevetett, mikor a lány lekevert neki egy pofont.
- Mocskos rohadék! - esett neki a barátnőm.
- Anna! - sikoltottam fel.
A lány ütötte, verte a fiút ahol tudta, még Ati le akarta magáról szedni. Valakik elkezdte kántálni, hogy bunyó, valakik pedig próbálták szétszedni a két a jómadarat. Én majd' összeestem a rám nehezedő tehertől. A nagy zsivalyban csak a saját gondolataimat hallottam tisztán. Mindez miattam történt.
Az osztályfőnök belépett. Azt a lelki terrort amit akkor kaptunk, én senkinek sem kívánom. Lehet csak azért érintett rosszul mert  hibás voltam benne. Annát és Atit osztályfőnökivel bűntették, minket pedig jól megijesztettek, hogyha mégegyszer hasonló történik, az egész osztály ittmarad órák után. Bűntetésben.
Síri csend lepte el a termünket. Még Flóra is abbahagyta a beszélgetést. Marci letette a telefonját és végre felnézett az öléből. Viviék zavartan néztek össze. Csak én ültem úgy a helyemen, hogy potyogtak a könnyeim.
A tanár miután befejezte a kiabálást, elhagyta a termet Annával és Atival együtt. Egyedül maradtunk és mozdulatlanul vártunk.
- Szerintetek már elmentek? - suttogta Vivi rémülten.
- Talán igen. - vont vállat Barna.
- Baszki. - vett egy levegőt Zita. - Ez durva volt.
- Valaki tudja mi történt? - nézett körbe Balázs.
A legtöbben csak zavartan és értetlenül néztek egymásra, még én letöröltem a könnyeimet. Remegő kezekkel túrtam a hajamba.
Végül a csengő mentett meg minket. Ugyanakkor senki sem mert megmozdulni, még azok sem akiknek akkora pofájuk van mint a ház. Le voltunk sokkolódva. Egyedül én viharoztam ki az ajtón, ezzel feloldva a gyászhangulatot az osztályon. Többen elkezdtek mozgolódni, és visszatért beléjük az élet.
Én viszont felzaklatottan kerestem meg az igazgatói irodát. A folyósóra léptve viszont belebotlottam Hannába, aki hozzánk lépett volna be. Az arcából itélve hallotta a kiabálást a szomszéd teremből.
- Hol van Atus? - szólt hozzám.
Rémült volt. De az az álrémült, aki annyira azért nem aggódik a másikért, csak a látszat kedvéért csinálja. Mát egy ideje ott állhatott, ha pont engem kérdezett meg.
- Az igazgatónál. - kerültem ki, hogy odamenjek.
- Mi? - szeppent meg.
Nem foglalkoztam vele, viszont ő jött utánam. Kereste a pasiját.
Álltunk egy darabig az ajtó előtt, nem szóltunk egymáshoz. Én a falnak támaszkodtam, ő pedig velem szemben telefonozott. Még mindig nem fogtam fel mit akar itt. Ennyire tapad Atira? Ez nem szánalmas egy kicsit?
Néhány perccel később nyílt az ajtó. Mivel kifelé nyílt, így takarásban volt a kilépő személy, de Hanna azonnal meglátta és a nyakába ugrott. Tehát Ati az első aki elhagyhatta az irodát.
- Minden okés? Mi történt? - kérdezte a fiútól, akinek fel sem tűnt, hogy mögötte állok.
- Csak verekedtem. - vont vállat.
- Kivel? És miért? Melyik idióta haveroddal? - ölelte meg ismét, nehogy Ati véletlenül is felém tudjon fordulni.
- Semmi miatt. Nem lényeg. - legyintett.
Ekkor köhintettem egy kicsit, csak hogy valakinek feltűnjön, én is ott állok. Mellesleg miattam verekedtetek. Mellesleg...
Attila megfordult és nem jutott szóhoz, mikor meglátott engem is. Biztos sok gondolat járhatott a fejében. Miért nem voltam lent az alagsorban, miért estem el a terem előtt, mit keresek ott és hogy ő miatta-e vagy csak Anna miatt. Nagyjából ezeket olvastam ki a szeméből, de mielőtt felém lépett volna, nyílt az ajtó. Anna vigyorogva nézett rajtunk végig.
- De jó, mind összegyűltünk! - tapsolt. - Ezt ki hívta ide?
Itt Hannára mutatott aki válaszra nyitotta a száját, de Anna le sem tojta.
- Akkor elmondom mi lesz! - nézett végig rajtunk.
- Várj! Mi volt bent? - szakítottam félbe.
- Hagyjuk, majd később elmesélem. - legyintett. - Te. - itt a fiúra mutatott. - Ne szólj többé Lillához! Világos? Vagy behúzok neked még egyet.
Ekkor néztem Attila szemére és rájöttem, hogy van egy kis monoklija a szeme alatt. Szegény. Ugyanakkor Anna sem úszta meg. Az egyik csuklója olyan piros volt mint egy alma. Nem szaroztak, tényleg jól összekaptak.
- Nem. - nézett Annára Ati. - Ha Lilla akar valamit, mondja el ő! Ne játszadozzatok!
Most az én szemembe nézett. Én idegesen kezdtem pislogni, de nem tudtam mondani semmit.
Hanna ekkor visszahúzta a fiút.
- Talán tényleg ez lenne a legjobb. - kulcsolta át a kezét.
- Lilla? - húzta össze a szemeit.
Együtt vannak. Ez számomra már biztos.
- Szerintem... - kezdtem elfojtott hangon. - Jobb lesz neked nélkülem.
Remegett az állkapcsom, de nem vették észre. Visszafojtott lélegzettel figyeltem mi fog történni. Anna és Hanna intézkedett helyettünk, nem is kellett sokat várnunk rá.
- Akkor ezt megbeszéltük! - mosolygott Hanna. - Gyere! - húzta magával a fiút.
- Lilla, nyugi. Vége! - nevetett fel Anna. - Menjünk!
Hannáék lefele mentek a lépcsőn, ami mellett megálltam egy pillanatra. Még egyszer visszanéztem a srácra, de Anna elhúzott onnan.
- Gyere! - fogta a kezemet. - Erre gyere!
Nem mozdultam. Ati is megállt a lépcső fordulóban és még visszanézett rám. Hiába, Hanna egy pillanat alatt odébbhúzta a fiút.
Mintha Pongót és Perditát akarnád szétválasztani, pont úgy sikerült minket is.