Kétségeim (Azahriah ff.)

9

- Nem... nem voltam beszámítható. Ezt nem hozhatod fel érvnek! - akadtam ki a srácra.
- Nem tehetek róla, ha hülyeségeket csinálsz. Vállald fel legalább, legyen benned ennyi gerinc!
- Megígérted, hogy elfelejthetjük a dolgot! Azt mondtad nem hozod fel többet! - fakadtam majdnem sírva. - Nem vagy fair. Nagyon nem.
- Oh igen... én nem vagyok fair. - sétált idegesen a szemközti falhoz. - Csak tudod amiket csinálsz, az nem túl egyértelmű. Tudod? Most ha lesmárolsz, az azt jelenti, hogy barátok vagyunk vagy szerelmes vagy belém? Nem mindegy. Ha lekísérsz az orvosiba és túlreagálsz egy egyszerű sebet, az csupán a barátság vagy belém estél? Honnan tudjam, ha te sem tudod?
- Én tudom mit érzek. Te nem tudod! - mondtam kissé gyerekesen.
- Én szeretlek, de te inkább csak kihasználsz, amióta szakítottál Robival. - tárta szét a kezét Ati.
- Nem, ez nem igaz! - bizonygattam a semmit. - Te vagy az aki félreérthető jelekkel üzengetsz. Mindig ott vagy a sarkamban, le sem szállsz rólam, amióta megcsókoltalak. Te estél belém!
- Ugyan. Azért annyira nem vagy jó csaj, hogy mindenki csorgassa utánad a nyálát. - szúrt még egyet oda.
Szavai egyre feszültebbé tettek és alig kaptam levegőt az idegesség miatt. Ezzel szemben ő teljesen nyugodtan támaszkodott a falnak.
- Te sem vagy egy adonisz, csak mert híres vagy. Semmit sem jelent. - vontam vállat.
- Úgy mondtad, mintha visszaéltem volna vele. - nevetett idegesen.
- Biztos vagyok benne, hogy sok lánynál próbálkoztál ezzel a szöveggel. "Én vagyok az a híres Influenszer nincs kedved feljönni hozzám éjszakára?" - játszottam az eszem.
Hirtelen csaptam át féltékeny barátnővé, bár nem volt szándékom.
- Te miket beszélsz? Hallod magad? - kérdezte a szemembe nézve.
Ekkor hallottam meg a becsengőt. Mintha ezer év telt volna el mióta megérkeztünk ide. Megint el fogunk késni, ha nem indulunk el.
- Én megyek. Felőlem gondolj amit akarsz! - kaptam fel a táskámat.
Ekkor viszont elkaota a kezemet a srác és egy határozott mozdulattal rántott vissza az ajtóból.
- Mi van? - fürkésztem idegesen a tekintetét.
- Meg fogják kérdezni hol voltál. - mondta halkan.
- Na és?
- Ha nem megyek veled, azt hiszik lógni akartál.
- Erről beszéltem! - tártam szét a karom. - Folyton a sarkamban vagy.
Ekkor kínosan felnevetett.
- Nem azért mert esetleg annyira bejönnél nekem, azt hiszed körülötted forog a világ és minden srác csak téged akar.
Pont jó helyre talált be. Pont oda ahol a legjobban meg tud sebezni.
- Akarsz te is egy monoklit vagy most már befejezed? - kérdeztem könnyekkel a szememben.
Ati arcáról lefagyott a mosoly. Nem szólt semmit.
- Befejezted? - ismételtem magam.
Ekkor megfogta a kezemet és húzni kezdett a folyósón. Egészen a teremig. Végig csendben haladtunk, higgadtan vezetett a teremajtóig, ahol végre elengedte a kezemet. A tanár még nem érkezett meg, így megúsztuk az újabb magyarázkodást.
A terembe érve letelepedtem Vivi mellé és savanyú képpel dőltem a padra. A padtársam nem értette mi van velem, hiába kérdezgetett. Attila elfogalalta a helyét és mintha mi sem történt volna elkezdett nevetgélni a barátaival.
A fiúknak miért megy minden ilyen könnyen? Én mindjárt sírok, pedig csak a harmadik óra kezdődik. Vagy talán tévedtem és valójában nem is szerelmes belém, azért mond le rólam ilyen könnyen.
A nap végéig lepleztem a csalódottságomat és a dühömet, hazaérve pedig köszönés nélkül vágtam be magam után az összes ajtót. Csak apa és Anita volt otthon, akik annyit láttak, hogy zokogva rohanok végig a lakáson.
- Lilla! - kiáltott apu.
De nem válaszoltam.
Nem hiszem el, hogy Ati tényleg ilyen, ilyen... idióta barom. És azt sem hiszem el, hogy ennyire megbántott. Sosem gondoltam volna, hogy így elfajulnak a dolgok köztünk.
- Bejöhetek? - hallottam meg Anita hangját.
- Igen. - mondtam neki, nire belépett.
- Elmondod mi történt? - ült le mellém az ágyra.
- Apa, Ati... mindenki... - nyúltam egy zsebkendőért. - Vagyis mindenki aki férfiből van.
- Mit csináltak ezek a gonosz férfiak? - nevetgélt mellettem. Próbált felvidítani.
- Fenyegetés, ordibálás, nyilvános megszégyenítés, meggyötrés lelkileg... Folytassam vagy érted?
- Persze, hogy értem. - lökött oldalba. - Apáddal még nem is lenne akkora baj, de a barátod jobban megvisel, igaz?
Hevesen bólogattam.
- Mindjárt gondoltam. Elmeséled?
Így ismét mindent a nyakába zúdítottam, de úgy tűnt érti.
- Most megfogadod a tanácsomat? - nézett rám.
- Attól függ. - vontam vállat.
- Ez a srác kedves, aranyos és nagyon jóban voltatok idáig. Egy igazán jó barát. De ha nem döntitek el, hogy ez több-e annál, akkor inkább ne nagyon barátkozzatok.
- Ezt, hogy érted?
- Szerelmes vagy Attilába? Ha igen, mondd meg neki. Ha pedig nem, akkor ebből már csak ilyen veszekedések lesznek.
- Tehát... semmi esély sincs rá, hogy barátok maradjunk? - pislogtam nagyokat.
- Látszik, hogy nem tudja elfelejteni a csókot. Nem tud rád úgy nézni mint régen. - dőlt hátra.
- Há ez... kurva jó... - dőltem oldalra. - Utálom ezt az egészet.
-Azért vannak jó dolgok is. Például, hogy itt leszek néhány hónapig veletek. Csinálunk majd egy csomó programot.  - ölelt meg.
- Tényleg?
- Mindenképpen! - mosolygott.
- És a fiúkkal mit kezdjek? - töröltem le egy könnycseppet.
- Mondtam, ha tetszik neked a srác, akkor kezdeményezz, viszont ha nem akkor minden hiába, baráok már sosem lehettek.
- Akkor.... felejtsem el? - néztem rá.
- Muszáj lesz. Ha nem akarsz állandóan veszekedni vele ilyesmiken. - vont vállat.
- Ez... szintén kurva jó. - fújtam ki az orrom.
- Megyek, csinálok vacsit. - ugrott frl az ágyamról. - Majd szólok!
Miután kilépett a szobából, leültem az asztalom elé. Volt egy félkész rajzom és gondoltam folytatom levezetés képpen. A kezem alatt csak úgy sercegett a ceruza, a vonalak egységesen elfoglalták a helyüket, a papír bírta a gyűrődést. Szégyelltem magam, mert kockás lapon álltam neki, de talán még így is jól néz ki. A mutató és a középső ujjam között fogtam a cerkát, miközben az ablakon bámultam kifele. Szép idő van, érezni lehet, hogy lassan itt a tavasz. Egy újrakezdés egy új én vagy hasonló kezdete. Elmosolyodtam. A telefonomhoz kaptam és elindítottam egy Taylor Swift albumot, hogy a háttérben szóljon. Ilyenkor olyan mintha a nyugalom szigetévé változna a szobám. Lekapcsolom a nagylámpát és csak az asztali lámpám ég, vagy maximum a hangulatvilágítás az ágyam felett. Olyan varázslatos. Körbefordultam a székemmel és miközben körbenéztem a szobában, hogy ihletet gyűjtsek elgondolkodtam. A szekrényem ajtaján lógott egy nagy tükör, amiben láttam a kisírt szemeimet. A laptopom az ágyamon pihent, mellette egy kisebb szekrény tele papírokkal, festékekkel, ecsetekkel. A szekrény és az ágy között még akadt egy kis hely, ahova néhány nagyobb kész képet becsúsztattam. A falon ezernyi kép sorakozott, rólam, Atiékról, haverokról...
Ekkor nyitott be Anita a szobámba.
- Minden rendben? - mosolygott.
- Aha. - töröltem le egy könnycseppett nevetve. - Nem kéne annyit panaszkodnom.
- Ne aggódj! Sokan csinálják, fel sem tűnik senkinek. - legyintett.
- Gondolom. - sóhajtottam vigyorogva. - Atival kapcsolatban biztos, hogy...?
- Igen. Biztos, hogy nincs túl sok választásod. De gyere, mert kihűl a vacsora! - húzott fel a székről.