Kétségeim (Azahriah ff.)

21

Nem őrültem meg. A dal eltűnt. Persze nem agyaltam rajta sokat, csak megint nem értettem mi történik. Nem is tudom miért lepődtem meg rajta, ez a srác védjegye. Meg persze a "Voltaképpen".
Ezek után persze nem agyaltam rajta többet, hanem visszamentem Anitához. Szótanul ettem, mikor nyílt az ajtó. Apa és Endre érkeztek meg jókedvűen. Haha, persze nem lakik velünk. Mégis többet látom nálunk a kelleténél. Leültek hozzánk, nevetgéltek. Valójában nem rossz a hangulat a közelében csak én a hátam közepére kívánom őt. És ha még nem lenne egyértelmű. Elvette tőlem Anitát, csak úgy. Le sem tojja itt senki, hogy én mit akarok. Felálltam és szó nélkül elindultam a mosogató felé.
- Lilla. - szóltított meg kedves barátunk. - Láttad mit készítettem neked?
Nem válaszoltam, helyettem Ankta megtette.
- Ne stresszeld! Már átadtam neki, és imádja! Ugye? - biccentett.
Naná. Naná...
- Persze. - vigyorogtam erőltetetten.
- Viselkedj Lilla! - szólt rám apa, mire elfordultam.
- Lilla természetesen örül annak, hogy segíteni akarsz neki. - válaszolt ismét helyettem Anita.
- Remélem. - bólogatott Endre.
- Ne aggódj! Kedvel téged és...
Hatalmas csattanással tört szét egy tányér a kőpadlón. Mindenki lefagyott, csak bennem ment fel a pumpa. És hogy ki volt? Hát persze hogy én! És szándékosan mellesleg.
- Honnan tudjátok mégis ÉN mit gondolok?! - akadtam ki. - Honnan tudtok bármit az ÉN érzéseimről??
Nem kaptam válaszokat. Apa már épp leszidni tervezett, de a szavába vágtam, elég tiszteletlenül. Utólag is mélyen bánom az egészet.
- Nem tudjátok! Mert én itt csendben kell, hogy kussoljak! Mert kicsi vagyok, mert gyerek vagyok, mert nektek ez így kényelmes! - kiabáltam. - És én nem örülök annak, hogy Endre adott nekem egy arcot, mert lehet nektek van pofátok csalni, de nekem nincs! Ja és annak sem örülök, hogy minden nap itt dekkol, mintha övé lenne a ház. Lassan Endrét többször látom mint a saját anyámat, aki estig dolgozik. Senki sem kérte, hogy jöjjön ide! Én nem kértem! De engem ki a fene fog megkérdezni? Ja hogy senki? Ahhoz elég idős vagyok, hogy megigyak veletek egy sört de ahhoz, hogy én is döntéseket hozzak abban a házban ahol én is lakom, ahhoz semmi jogom sincs. Hát köszönöm.
Felkaptam a telefonomat és berohantam a szobámba. Hallottam ahogy apám még üvölt utánam. De abban a felhevült állapotban muszáj volt kiadnom magamból. A székembe leülve elkezdtem lehiggadni. De ehhez társult egy jó kis cselekvés is. A ceruzafaragás. Úgyhogy a 100 darabos ceruzakészletemet kezdtem faragni, hogy levezessem a maradék energiát. Kint még nagyban ment a veszekedés, de nem érdekelt. Semmi sem érdekelt ami Endrével kapcsolatos. Sőt ezt a rajzot is kidobom a kukába, nem kell hogy a bűntudatot gerjessze bennem.
Halkan kopogott valaki az ajtómon.
- Bejöhetek? - hallatszódott egy férfihang.
Meglepetten tapasztaltam, hogy Endre lép be hozzám. Nem apa és nem Anita.
- Szerintem beszélgetnünk kéne egy kicsit. Leülhetek? - mutatott az ágyra.
Hmm. Udvarias. Ugyanakkor ez nem változtat a nézeteimen.
- Itt úgy is csak ti döntök. Sőt ha anya hazaér, sokkal jobban le fog cseszni, mint ahogy most te le akarsz. Ne fáradj, az ilyenre már érzéketlen vagyok. - mormogtam miközben egy kék ceruzáért nyúltam.
- Nem akarok veszekedni veled. Csak beszélgessünk. - ült le.
- Arról, hogy mennyire etikátlan eltörni egy tányért, miközben nem én fizetek itt mindenért, vagy mert apámmal ordítoztam?
- Rólunk. Arról, hogy miért nem kedvelsz.
- Mert van ok arra, hogy kedveljelek? - kérdeztem.
- Igen. Meg akarom kérni Anita kezét. - jelentette ki, mire megállt a kezemben a ceruza. HOGY MI VAAAAN?
Elképzeltem, ahogy a zsarnoki Endre sarokba szorít, mint macska az egeret és egész életemben azon lesz, hogy tönkretegyen. A mostoha férj.
- Ne ijedj meg! - nevetett halkan. - Előbb az engedélyedet kell kérnem.
Ismét nem értettem semmit.
- Nem vagyok Anita gyereke, sőt férfi sem vagyok. Miért tőlem kéne engedélyt kérned? - lepődtem meg.
- Mert fontosak vagytok egymásnak, mint a nővérek. És miért ne kérdezném meg a szerelmem húgát, hogy elvehetem-e? - mosolygott.
Már elvetted tőlem egy bizonyos értelemben. De mindegy.
- És apa? Őt megkérdezted?
- Igent is mondott.
Milyen meglepő.
- Reméltem, egészen idáig, hogy te is igent mondasz. Nem azért házasodnék meg vele, hogy kényelmetlenséget okozzak nektek. Hanem mert szeretem.
Csendben hallgattam mellette. Nem tudtam mit mondjak.
- És a rajzzal akartál lekenyerezni? - böktem az asztalra.
- Nem. - nevetett fel. - Csupán kedvességből tettem. Persze értem én, hogy nem akarsz csalni, de olyan szomorú voltál.
- Nem csak amiatt voltam olyan szomorú. - vágtam a szavába. - De nem lényeg.
- Nekünk elmondhatod ha bánt valami. Az a fiú a gond? Albert? Vagy hogyan is hívták?
Felnevettem. Albert. Ez tetszik.
Endre is felnevetett, elkezdett feloldódni a hangulat.
- Inkább nem beszélnék róla. Elég kényes ügy. - piszkáltam egy ceruzát.
- De ugye azért minden rendben? - kérdezte aggódva.
- Igen. - bólogattam. - Igen.
Néhány másodpercig ültünk csendben, majd megszólalt a fejemben az a dal és a mosolyom azonnal eltűnt.
- Nem. - törölgettem egy könnycseppet, mire Endre felnézett. Elég ijedt képe volt. - Nincs rendben semmi.
- Még mindig elmondhatod. Ha akarod.
Talán megnyílhatok neki. Talán nem olyan rosszfej, mint gondoltam. Talán jól reagál. Talán.
- Azt hittem szeret. - bukott ki belőlem. - És én... én olyan hülye voltam.
- Nekem úgy rémlik korábban még azt mondtad nem szeret téged. - vágott bele a szavamba.
- Tudom. Tudom. De meggyőzött. Azt hittem egy pillanatig. De naiv voltam. - törölgettem a könnyeimet. - De jól leszek.
Felemeltem a fejem.
- Volt már ennél rosszabb is, erős vagyok. - legyeztem magam. - Erős vagyok, erős vagyok, erős vagyok...
- Kezd az elejétől mert demmit sem értek. - ült törökülésben az ágyamra.
Szándékozott maradni, bár nem tartottam jó ötletnek.
- Honnan tudjam, hogy benned valóban megbízhatok? - zártam össze a lábaimat. Kényelmetlenül éreztem magam.
- Ha megígérem, hogy titok marad? - nevetett.
Nem. Nem győzött meg. Megráztam a fejem.
- Rendben. Akkor megbíznál-e bennem, ha elintézem neked, hogy anyukád ne kiabáljon veled? - húzta fel a szemöldökét. - Anita bízik bennem, és szerinte jól kijönnénk. Tegyünk egy próbát!
- Hát... valóban nem fogod továbbadni? - harapdáltam a szám szélét.
- Eskü. - tette a szívére a kezét.
Megint elkezdtem sírni, de amég tudtam visszatartottam.
- Én olyan hülye vagyok. - néztem a plafonra. - Csak azt hittem azért keres, mert kedvel, mert szeret. De nem. De ezt tudtam, csak valahogy elvakított az, hogy még Annat is kicselezné, hogy beszélni tudjon velem. Összeverette magát, ami hülyeség, mert aggódtam mi lesz vele, de én... Azt hittem egy pillanatra, hogy nincsenek többé kétségeim. Hisz minden jel arra mutat, hogy szeret. Vagy túlgondolom?
Néhány másodpercig csak nézett rám. Végigszipogtam az egészet és biztos a felét sem értette. Vörös szemekkel pislogtam rá.
- Nem hiszem. Az alapján, amit te elmondtál, bárki könnyen ugyanezt hihette volna.
- Köszönöm! - nyugodtam meg. - Végre valaki igazat ad nekem.
Miután jobban beavatam a dolgokba, szinte végig nekem adott igazat, ami valóban megnyugató volt és kezdtem végre higgadtan kezelni a dolgot. Nagyon jól esett valakinek elmondani aki nem ítélkezik. Aki objektív. És Endre meglepő módon be tudta teljesíteni ezt a szerepkört. Miközben a szemeimet törölgettem, ő észrevett néhány vászont a szekrényem mellé becsúsztatva.
- Ezeket te készítetted? Bár bolond kérdés, gondolom te festesz ilyen szépen. - nevetett. - Szabad?
Bólogattam.
- Nagyon tetszenek - vett elő 3-at. - Egy tengerpart... Igaz?
Ismét bólintottam.
- Ez egy... - forgatta a képet.
- Sárkány. Nem vagyok fantasy rajongó, de Anna megnézette velem a Trónok Harcát. - mosolyodtam el. - Jézusom milyen régen volt...
- Ez egy fiú? - fordította felém a festményt.
Egy pillanatra meghökkentem és a zsebkendőt még inkább összeszorítottam a kezemben.
- Ati van rajta. - mondtam halkan.
- Ne haragudj, nem tudtam. - szabadkozott.
- Még akkor csináltam mikor kiadta az albumát. - merengtem el egy kicsit. - Gondoltam, odaadom neki. De erre sosem került sor.
- Sajnálom. Pedig jól néz ki. - tette vissza a helyére őket.
Mindeközben a papírra pillantottam magam mellett.
- Még meg sem köszöntem, hogy segíteni akartál. - mondtam gyorsan.
- Semmiség volt. Mellesleg érdekelne téged a reklámkészítés? - nézett rám hirtelen.
- Tessék? - olyan váratlanul ért a kérdés, hogy nem tudtam most kellene most mondanom.
- Arra akartam utalni, hogy a cégemnél foglalkozunk reklámkészítéssel, arculat- logo készítessel is. Szerintem próbáld ki magad nálunk! Nagyon tehetséges vagy, jó lenne ezt kamatoztatni. - mondta.
- Hát... jól hangzik. - vontam vállat. - És ha megfelelek a munkára? Felvesztek?
- Meglátjuk. - nevetett.
- Ezt anyával meg kell még beszélnünk. Lehet akkor halasztok egy évet. - álltam fel.
- Ezt majd vele tárgyalom meg. - bólintott, majd kinyitotta az ajtómat. - Örülök, hogy megnyíltál. Ez azt jelenti számíthatok a támogatásodra?
Némán bólogattam, majd Endre egy mosollyal távozott a szobámból.