Kétségeim (Azahriah ff.)

5

Mind a hárman ott álltunk az asztal körül. Mögöttünk Dóra és Marci veszekedtek egy ragasztón, körülöttünk minden csapat dolgozott a saját projektjén, mi pedig csak egymással szemezgettünk. Anna egyikünkkel sem akart beszélni, én csendben akartam folytatni a dolgomat, Attila viszont mindent meg akart tenni annak érdekében, hogy a végére érjünk a feladatnak. Elővettem a tolltartómból egy grafitot és rajzolni kezdtem a békát, amit még múlt órán vázoltam fel. A plakátunk még sehogy sem áll és egyikünk sem tudott volna most csapatban dolgozni.
- A te dolgod lett volna, hogy kinyomtasd a képeket! - csapott az asztalra Anna.
- Na és te hoztál valamit? Az anyaggyűjtésed merre van? Ha már ennyire osztod nekünk az észt. - borult ki Attila.
Meglepve tapasztaltam, hogy ilyen stílusban reagált, ugyanis ő inkább egy nyugodt, határozott, türelmes srác. És kedves. Nagyon kedves.
Ez azonnal az eszembe jutatta a tegnapiakat, ami miatt olyan erős bűntudat kezdett gyötörni, hogy egy kis csepp alakú folt keletkezett a papíron. Gyorsan letöröltem az ujjammal az arcomról a könnyeimet, nehogy mindenki előtt járassam le magam. Ez a nyomás teljesen elzárja a légcsövemet és legszívesebben minél messzebb futnék Atitól, hogy ne tudjak a szemébe nézni. Istenem ha ez kiderül... Ha Ati többet nem akar velem barátkozni... nem tudom mi lesz.
A szemem sarkából észrevettem ahogy Flóra és a barátnői felénk mutogatnak és jóízűen nevetgélnek. Sejtettem mire gondolnak. Nem lenne jó ha tovább romlana a helyzet, így óvatosan megfogtam Anna kezét, aki dühében már majdnem megverte volna Attilát.
- Mi van? - nézett idegesen a szemembe.
Csak csendben megráztam a fejem, és Flóra nevét tátogtam, amire azonnal reagált. Csendben helyet foglalt a székén, majd normális hangnemben folytatta a munkát.
Ati követte a példáját, de a közelembe húzta a székét. Bárcsak kilométerek választanának el minket, vagy egy óceán, vagy bármi ami hatalmas. Csak ne jöjjön közelebb, mert megfulladok attól ha rámnéz, ha megszólal, ha megérinti a kezem, ha csókolózunk...
- Lilla, megnézhetem? - hajolt az arcomba, így jobban látva a békát. - Jól néz ki!
- Hát...kösz... - sziszegtem halkan oda se nézve.
Anna, miközben fellapozta a jegyzeteit, óvatosan ránk pillantott. Ismer mint a tenyerét és egy századmásodperc alatt megértette, hogy az asztalnál több a feszültség, mint egy villanyszekrényben. Nem kavart bele a dolgaimba, szerencsére. Ezért vagyunk legjobb barátnők.
Nyugodtan tudtuk befejezni a feladatot és már semmilyen figyelem nem terelődött ránk. Az utolsó dolog a díszítés volt, vagyis én gyöngybetűkkel írtam fel a címet a plakátra. Nehezemre esett úgy koncentrálni, hogy Attila végig beszélt hozzám. Az egyetlen reményem a csengő volt. Utána kirohanok innen, hogy kapjak némi levegőt.
- Mielőtt szünetre mennétek, szedjétek össze a plakátokat, hétfőre leosztályozom őket! - harsongta a teremben Kormányzó.
Nevét onnan kapta (természetesen az évfolyamunktól), hogy az első évünkben azzal hencegett az óráin, milyen nagy ősei vannak. Ugyanis ő végzett családfakutatást és állítása szerint egy (cseppet sem) híres kormányzó leszármazottja. Persze hamar elterjedt ez a becenév, szerencse, hogy fogalma sincs Kormányzónak erről.
Összeszedtük a plakátokat, majd a szünet hátralévő részét a mosdóban bújkálva töltöttem. Naná, hogy rámtalált valaki.
- Akkor most elmondod mi van köztetek Attilával! - csapta rám az ajtót Anna.
- Elvileg a te crushod! - forgattam a szemem.
- Istenem, szedd össze magad! Mondd el mivan aztán megoldjuk! Most dühös vagy? Vagy mi van? - tárta szét a karjait.
- Nem vagyok. - húztam össze a szemöldököm.
- A pletyka hazudság. Ezt te is és én is tudom. A többiek pedig higgyenek amit akarnak.
Felnéztem rá csendben. Nem akartam hozzáfűzni semmit csak haza akartam menni és kész. Rémálom ez a nap.
- Nem mondod el? - kérdezte.
Megráztam a fejem.
- Legközelebb a harapófogóval jövök. - vonta meg a vállát, majd lassan odébb sétált a tükrökhöz. - Akar valamit tőled? Szívesség? Esetleg valami munka? Adhatnál valami tippet, hogy kitaláljam!
Kiléptem a fülkéből és odasétáltam mellé. A tükörben látszott a teljes kétségbeesésem, ami egész jól nézett ki. A lila karikák és a sápadtságon kívül minden jó volt. Mint valami élő zombi, aki menten felfalna valamit, vagy valakit.
- Robival mi történt? - nézett rám.
- Semmi. - nyitottam meg a csapot.
- Semmi. - ismételte utánam.
- Nem lényeg. - szappanoztam be a kezem.
- Nem hát. - nézett rám Anna. - Te komplett hülyének nézel?
Hirtelen megemelte a hangját, amitől odébbléptem egyet.
- Se Robi, se Attila. Hm? Szerintem pedig mind a kettő csinált valamit tegnap, te pedig falazol nekik. Halljam, mondd el! - fordult felém.
- Mit mondjak? Szakítottunk. Ennyi. - tártam szét a kezeimet.
- És aztán? Ati mit tett? Tapintatlan volt? Vagy talán részegen hívott fel? Beletiport a lelkedbe? Érdekelne, miért bújkálsz itt előle.
Szúrósan a szemembe nézett, ki akart belőlem szedni mindent. De én nem adom meg magam könnyen.
- Ha a kihallgatásnak vége, elmennék. - kerültem ki és kiviharoztam a mosdóból.
A terembe visszaérve a nap hátralévő részét Viviékkel töltöttem. Annát egyedül, Atit faképnél hagyva. A tegnapi robis ügy és a csók túlságosan felkavart, nem volt kedvem tovább feszegetni.
A következő napokban Anna leszállt a témáról, elhidegültünk egymástól. Attila néha még hívogat, de persze nem veszem fel mert nem fogok beszélni a csókról. Senkivel, főleg nem vele. Egyszer kérdezett valamit amire egy egyszerű és értelmes választ adtam.
- Anna miatt nem akarsz róla beszélni? - nézett rám a folyósó közepén.
- Nem, Annának semmi köze ehhez. De most mennem kell. - mentem volna tovább, de visszatartott.
- Este ráérsz?
- Nem. - vágtam rá egyből, mire a háta mögül előugrott Hanna.
- Halihó Atus! - ugrándozott mellette. - Hallom este ráérsz, nem akarsz velünk jönni...?
Semmi kedvem nem volt hallgatni, milyen menő buliba mennének, így eltűntem a folyósón, Attila pedig csak hiába jött utánam, ismét a női mosdóban bújtam el.
Azóta sem hoztuk fel a témát. Minden a régiben, vagyis nem igazán. Viviék az új barátaim, a másik két barátommal már nem beszélek. De legalább semmi csók, semmi szakítás, vagy hasonló borzalmas dolgok, amik terjenghetnek ebben az épületben.
Egyik délután viszont eljött az a nap, amire már napok óta várok. A kertkapunknál várakoztam, mikor odagurult egy sárga taxi a házunk elé.