Kétségeim (Azahriah ff.)

17

Otthon elmondtam mi történt bent a suliban, és mindenki elképedett. Anya még nyomozni is akart a tettes után, de végül egyedül elvonultam a konyhába egy pohár vízzel. A józaneszem egyáltalán nem tartotta jó ötletnek a hajnalig fenntmaradást, de nem nagyon találtam megoldást. Ekkor jött be Endre. Már csak ő hiányzott, de essünk túl rajta ennel rosszabb már úgysem lehet.
- Nem lehet tenni semmit a rajzod ügyében? - kérdezte.
Megráztam a fejem.
- Sajnálom. - mondta, majd elvett egy almát a kosárból. - Pedig valóban sokat dolgoztál vele. Anita szerint nagyon tehetséges vagy. De állj hozzá pozitívan! Hátha segít.
Egy pillanatra eltakartam a szemeimet és elkezdtem könnyezni.
- Minden rendben lesz. Aha. - kortyoltam bele kétségbeesetten a vizembe.
- Ha van valami van, nekem elmondhatod. - ült le az asztalhoz.
- Semmi baj. - sírtam halkan. - Csak kicsit sokkos vagyok. Meg kétségbeesett. Ja és pánikolok. De nincs baj ez normális nálam.
Meghallottam Anita hangját, aki épp ekkor lépett be a konyhába.
- Minden rendben van Lilla!? - futott ofa hozzám. - Teljesen elsápadtál és sírsz. Tudom a rajzod miatt vagy kibukva, de hidd el minden rendbe jön!
Sírva ráztam meg a fejem, mire ő átölelt.
Azthittem ott helyben fogok összeesni, mert már nem bírtam magamban tartani a gondolataimat. Nem tudok mégegyszer csendben ülni én meg akarok szabadulni a gátlásaimtól és végre szabad akarok lenni. És ennek csak egy módja van. Ha Attila végleg eltűnik az életemből.
Anita elhúzodott tőlem és egy zsepit adott, hogy kifújjam az orrom. Miközben Endre odalépett Anitához én összehúztam egy kicsit a szememet, hogy érezzék mire gondolok.
- Beszélhetünk? - néztem Anitára.
- Mondhatod nyugodtan. Olyan akár a fal. Meg sem mozdul és még süket is. - mutatott Endrére, akivel felnevettem.
- De ez. Nem olyan. - vontam vállat.
- Ne izélj! Mi van? Mi történhetett volna még ezek után? - nevetett. - Azt ne mond, hogy ennél van rosszabb!
- Pedig van. - ültem fel a konyhapultra. - És anyuék nem tudhatják meg.
Endre és Anita kinyitották a szemüket és a fülüket. Anyáék épp nem figyeltek, nem hallhattak engem. Így gyorsan ledaráltam az egészet. Anita nem tudta, mit mondjon, Endre pedig nem tudta Attilát és Zsombit megkülönböztetni.
- Nagyon durva szerelmi drámába keveredtél hallod-e! - mosolygott Anita.
- Ja. - sóhajtottam. - És ki akarok szállni. Hogyan lehet?
- Felteszem mégegyszer a kérdést. Csak hogy biztosak legyünk. Szereted Attilát? Szerelmes vagy belé? - nézett rám Anita.
- Nem. Nem. - ráztam a fejem, mintha nem lenne elég egyértelmű. - De totál összezavart. De biztos vagyok abban, hogy ő nem szerelmes belém. Ez fix.
- Szóval Attila csókolt meg... - gondolkodott Endre.
Igen. Mondd még ki hangosan néhányszor hátha megidézzük a srác szellemét.
- Pedig szerintem odavan érted. - dőlt az asztalnak Anita. - Cáfolj rám!
- Oké. - tártam szét a kezem. - Egy. Miért nem próbálkozott korábban? Kettő. Mikor először összevesztünk le sem tojt, inkább beletaposott a lelkembe. Három. Biztos vagyok benne hogy elárult, és ha szeretne egy hangyányit is akkor nem tett volna ilyet. Négy. Attila csak barátként néz rám, és most fél, hogy elveszít. A barátokkal néha szorosabb a kapcsolatunk a másikkal és most, hogy nem ő irányít, hanem én, megijedt. Csak azért csókolot meg, mert megijedt, hogy többet nem leszünk jóban. Már évek óta ismerjük egymást, persze, hogy fáj ha elveszítjük a másikat. Öt. Összetépte a rajzomat. Bár bevallom ebben kételkedek. Ez nem jellemző rá. De az első 4 pontom elég jogos érv.
- Hmm. Mondasz valamit.- gondolkodtt el Anita.
- Na erre mit lépjek? Hogyan zárhatnánk le mindent? - takargattam az arcom.
- Mondd meg neki! - szólt bele Endre.
Mind a ketten furcsán néztünk a férfira, aki felemelte a kezét.
- Jó én nem tudok sokat a fiúról, de én is abból vagyok. És szeretem ha egyenesek velem az emberek. - tárta szét a kezét.
- Olyan aranyos, hogy így figyelsz! - csipkelődött vele Anita.
Undorító. Az egész kapcsolat, az egész pasas. Fúj. Hogy viselhető el egyáltalán?
- Nem tudom. Nem akarok beszélni vele. - vontam vállat.
- Jó. Csak egy ötlet volt. - nyitotta ki a hűtőt, majd egy üveg vízzel együtt sétált át a konyha másik felébe.
Este mikor leültem egy papírral a kezemben, teljesen kétségbeesetten, akkor kellett rádöbbennem, hogy nem megy. Nincs ihletem. Ez pedig teljesen kétségbeejtett, mert nem jellemző rám az hogy nincs ihletem. Remegett a kezemben a ceruza, és a vonalak nem találták meg a helyüket, hiába húztam meg őket. Olyan vadul kezdtem firkálni, hogy bele is tört a ceruzám. Ekkor adtam fel. Felfordítottam a lapot, majd ledőltem az ágyamra. Annát tárcsáztam mert jobb ötletem úgysem akadt.
- Mijót csinálsz este 10kor? - vette fel nevetve.
- Nem megy. Nem tudok rajzolni. - nyafogtam.
- Oké. - komolyodott meg. - Csak stresszelsz. Nyugodj meg!
- Nem megy. Nem megy és félek! - kezdtem sírni.
- Lilla! Nyugodj meg! Felzaklatott minden a mai napon. Ha nem negy ne erőltesd! Nem lesz jobb!
- Vége. Mindennek vége. - drámáztam.
- Nem. Csak hagyj magadnak időt! Az lenne a legjobb.
- Pedig annyira akartam idén is nevezni. Ez borzalmas. Ez lett volna az utolsó, de hát mindegy.
- Ne siránkozz! Inkább elterelem a gondalataidat! - kezdte boldogan. - Ne felejtsd el a pizsamabulit szombaton!
- Ja. Igen. - eszméltem fel.
Elfelejtettem.
- Hozd magaddal a szokásos cuccokat! - bolondozott.
- Aha. Rendben. - bólogattam fáradtan.
- Rendben most pedig menj aludni! - kiáltott fel úgy, hogy el kellett tartanom a fülemtől a telefont. - Jó éjszakát!
- Jó éjt! - dobtam odébb a telefonomat.