Kétségeim (Azahriah ff.)

24

Másnap Anna átjött hozzám, hogy megnézze hogy vagyok. Ha már egy hete nem járok suliba. Vigyorogva lépett be az ajtón kezében egy csomaggal.
- Mi ez? - kérdeztem.
- Csak anya sütött sütit, hogy jobban legyél. - adta át a dobozt.
- Köszönöm, ez nagyon kedves anyukádtól. - mosolyogtam halványan.
- Naaa, mi van, ma mar mosolyogsz is? Napokkal ezelőtt még depiztél. Ilyen zombi fejed volt. - vette le a lila kabátját.
- Ja. Most is az van. Csak Endréék próbálnak kicsit feldobni. - sóhajtottam. - De mindegy is. Gyere, menjünk a szobámba.
- Előbb. - állt meg az előszobában. - Elmondanád mi van veled? Mi történt azon az estén?
- Semmi. - vontam vállat. - Csak valami vírus biztos. De talán a jövő héten már bemegyek.
- Szerintem nem vírus. Csak valami bajod van. - rázta a fejét.
Egyszerűen nem tudott leszállni a dologról. Egész végig csak ezen kattogott az agya. Én pedig már nem bírtam hallgatni, ezért kitaláltam, hogy amég lemegyek kajáért írok Zsombinak, hogy van e kedve találkozni ma délután. Ha nem akarom elmondani Annának az igazságot, akkor jobb ha most még egy kicsit távolságtartóbb leszek. Ekkor jött a válasz Zsombortól, hogy persze szívesen találkozna. Huh. Van kibúvóm.
Miután Annát szembesítettem a dolgokkal, hogy ma Zsomborral találkozok, nagyon megörült.
- Te lány! Végre valami rendes pasival kavarsz. - ölelt meg.
- Tényleg? - néztem rá.
- Hidd el, Atit egy pillanat alatt fogod elfelejteni. - legyintett.
- Ezt úgy mondod, mintha szerelmes lennék belé...- csuklott el a hangom.
Erre csak megvonta a vállát.
- Lehet, hogy az vagy. Lehet vonzódsz hozzá. Nem tudom. De a viselkedésed arról árulkodott, hogy kedveled. A kelletténél egy kicsit jobban.
Csendben pislogtam rá. Nem jutottam hirtelen szóhoz.
- De nem baj. Mert Zsombor sokkal jobb számodra, kevesebb balhé, több romantika. - kacsintott rám.
Hát. Ha ő mondja.
Miután Anna elment és egyedül maradtam a ruhásszekrényem előtt, hogy mit vegyek fel. Kint már minden elkezdett virágba borulni. Március közepe volt. Nem kedveltem sosem ezt az időszakot. Mindig ilyenkor jött a legtöbb dolgozat a sok stressz. Sosem volt nyugtom, most pedig még inkább idegeskedtem. Napok óta nem jártam kint és most is egy sráccal találkozok. Végül elővettem egy fekete széldzsekit, piros pólót, enyhén szakadt farmert és a fejemre húztam egy sapkát. Jobban nem néztem ki, sőt, mikor Anita meglátta, hogy milyen göncökben próbálok meglépni, azonnal megállított.
- Hé! Hova hova? - állt elém.
- AA gyűlésre megyek. - tettem karba a kezem.
- Apád nem díjjazná a humorod. - igazította meg a kabátomat. - Amúgy mi ez a gönc? Nincs rendes ruhád? Már bocs, de egy csöves is jobban öltözködik...
- Köszi a bókot! - fordultam el.
- Hé, csak viccelek. Gyere inkább vegyél fel valami rendeset. És színesebbet. - húzott a szobája felé.
Ott a kezembe nyomott néhány színes ruhát, miközben arról érdeklődött hova készülök.
- Csak. Zsombihoz. - vontam vállat.
- Oh... OOOH.... OOOOOHHHH! - lepődött meg, majd gyorsabb tempóra kapcsolt pakolásügyileg.
- Mi van?
- Randid lesz? Az más tészta! - kapta ki a kezemből a rózsaszín szoknyát.
Kétlem, hogy valaha felvettem volna.
- Ez a neked való szerelés. - adta át a fehér-kék csíkos felsőt, mellé pedig egy virágos sálat. - A farmer maradjon, és vedd fel a farmerkabátodat! A sapkát felejtsd el!
Pillanatok alatt változtatott át, pedig annyira azért nem néztem ki rosszul. De így mintha a ruha rajtam mosolygásra késztetne. Bár elég ha csak a színek vigyorognak a ruhámon.
Így engedett utamra Anita miközben én próbáltam ellazulni. A hajamat még út közben is igazgattam, majd mikor észrevettem a fiút belekapaszkodtam a válltáskámba és mosolyt erőltettem  az arcomra. Odalépve, szorosan átöleltük egymást.
- Szia! - köszöntem megkönnyebbülten.
- Szia! - ölelt meg.
- Mi újság veled? - kérdeztem gyorsan.
Érdeklődve hallgattam őt miközben Anna szavai nem hagytak nyugodni. Nem vagyok benne biztos, hogy el tudnám felejteni Atit, hisz idáig olyan szerves része volt az életemnek. Bár jelenleg olyan semlegességet érzek iránta, hogy ezt nem most fogom eldönteni. Annyira belemerültem a saját gondolataimba, hogy nem is figyeltem Zsombira.
- Itt vagy? - csettintett. - Merre jársz?
Azthiszem a fellegekben, mikor így nézel rám. Hirtelen elpirultam és azt sem tudtam mit mondjak.
- Persze. Vagyis nem, vagyis... mit is mondtál? - zavarodtam össze.
- Csak annyit mondtam, hogy ez Attilának egy nagy lehetőség. - bólogatott elismerően.
Hogy micsoda? Nem figyeltem!!
- Igen. - bólogattam én is, mintha érteném.
- Hihetetlen, hogy máris a tévében fog szerepelni. Főműsoridőben.
- Igen a tévé az jó... HOGY MIII? - néztem rá. - Attila benne lesz a tévében?
- Igen. Tudom hihetetlen. - nevetett.
- Hát..  valóban... - döbbentem rá lassan, hogy ez mit is jelent. - De mikor?
- Vasárnap este, megérdelmi a srác, nem?
- De. Sokat dolgozott a karrierjén. - gondolkodtam el.
Hihetetlen mégis hova nem képes eljutni valaki az internetről. A tévébe. Méghozzá vasárnapi főműsoridőben. Egy ország ismerheti meg, legalábbis akik eddig még nem hallottak róla. Ez minden szempontból pozitív dolog.
- És veled mi történt mostanság? - fordult felém aranyosan.
Ahogy így felnéztem a mellettem sétáló, akár egy fejjel magasabb srácra, kissé elpirultam és pislogva zavarodtam össze. Nemigazán tudom mit érzek.
- Semmi. - néztem a földet. A szőke hajam eltakarta az arcomat, ami nagyon piros volt az idegességtől.
- Biztos? - húzta fel a szemöldökét.
- Végül megoldottam a rajzversenyes gondot. - jutott eszembe valami. - Nem vagyok benne biztos, hogy továbbjutok, de én mindent beleadtam.
- Elhiszem. És hidd el, tovább fogsz jutni. - mosolygott rám.
Viszonoztam a mosolyát, miközben óvatosan megérintettem a kezét.
Ha valakinek lépnie kell, hát akkor leszek én az. Viszont mikor épp megfogtam volna a kezét, ő azonnal elrántotta. Pislogva néztem rá, de nem tudtam mit kivenni az arcáról. Csak sétált előre fapofával.
- Van kedved beülni valahova? Vagy bemehetünk a plázába is... ha ahhoz van kedved... - kaptam el ismét a kezét, de erre már ugrott.
- Lilla. - állt meg. - Valamit meg kéne beszélnünk.
Elkapott a gyomorgörcs. Legutóbb Robinál volt ilyen érzésem, és nem szívesen nézem végig ennek a megismétlődését.
- Mondjad. - néztem rá feszülten.
- Lehet, hogy egy kicsit jobban kedvelsz a kelleténél. És nem akarlak megbántani...
- ... de vége. Jó értem. Felfogtam. - mondtam görccsel a torkomban. -  Bocs...
Egy kicsit elfordultam, hogy ne lássa ha elkezdek sírni. De nem fejezte be.
- Lilla, te aranyos lány vagy. És kedvellek, de nem jöhetünk össze. - tette zsebre a kezét.
- Gondoltam. - vigyorogtam idiótán. - Talán van barátnőd vagy hasonló...
- Nem, dehogy. - rázta a fejét. - Csak nem lenne fair... valaki mással szemben.
Ekkor esett le. És nagyon fájt.
- Tehát Attila az oka. Csúcs. - kezdtem könnyezni.
Próbáltam az arcomat takargatni, de nem lehetett elrejteni a sírásomat.
- Nem így fogalmaznék, de igen. - állt előttem. - Hidd el nem akartam, hogy sírj!
- Nem sírok. Csak dühös vagyok. Ki vagyok akadva... - fogtam a fejem. - És nem is rád, hanem... hanem Attilára.
- Ne hibáztasd Attilát, de elmondta, hogy köztetek volt valami. És én nem szeretnék konfliktust okozni.
- De hibáztatom! - túrtam a hajamba. - Mert mostanság ott rúg belém ahol tud. És azthittem végre vége, még nem végzett és megkapom úgynéz ki a kegyelemdöfést. Csak. Csak abba akarom ezt hagyni végre.
Az idegösszeomlás és a pánikroham szélén álltam. Miért történik minden épp velem? Zsombi ekkor kedvesen magához ölelt, hogy jobban érezzem magam. Mielőtt elkezdtem volna zokogni, még beszívtam a  sötétkék pulcsija illatát. Kellemes parfümillat csapott meg. Nem olyan mint Atié. De nem is jobb. Nagyon zavart az, hogy minden ellenemfordul és egy percig nem lehet normális párkapcsolatom egy fiúval. És Zsombival sem lehetek.
- Most inkább hazamennék. - sóhajtottam, majd a táskamba kapaszkodva elfordultam.
- Elkísérjelek?
- Nem kell. - hagytam ott.
Lehet bunkó voltam egy kicsit, de nem bírtam a közelében lenni. Egyedül akartam maradni. Elsétáltam onnan, majd leültem egy padra. A fülesem a táskámban volt, így zenét hallgattam miközben próbáltam nem összezuhanni lelkileg. Még a telefonomat sem nyomkodtam, hanem néztem magam elé, miközben Bebe Rexa énekelt a háttérben. Volt időm agyalni, hisz mindenki otthon azt hitte randim van. Anna pedig edzésen, tehát most senki se lenne kíváncsi rám.
- Everything's gonna be alright... - motyogtam magamban. - Everything's gonna be OK...
Az alsóajkam már javában remegett, mint a nyárfalevél. Nem bírom ki sírás nélkül. És sajnos rá kell jönnöm dolgokra amikre nem akarok. Egyszerűen muszáj beszélnem valakivel...