Kétségeim (Azahriah ff.)

18

Bevallom voltak szebb napjaim és éjjeleim. Nem volt semmi erőm. A karom és a fejem elnehezedett a papír felett és akárhányszor próbáltam újra és újra alkotásra bírni magamat nem ment. Volt egyszer egy ember, aki azt mondta, nem mindig az ihletedből fogsz merítkezni, néha azzal tudsz újat alkotni amikor letargikus és motiválatlan vagy. Én pont ilyen helyzetben voltam, de valahogy nem éreztem magamban semmit. Mintha valamit elvesztettem volna. Valamikor hajnalban bedőltem az ágyamba és elaludtam, hisz muszáj volt.
Reggel idegesen léptem be a kapun. Kezemben a mappámmal, ami túl nagy volt, hogy a táskámban cipeljem. Mintha minden szem rámszegeződne, mintha mindenki tudná mi történt. Bár mostanában én vagyok a főtéma a folyosókon és a mosdókban. Meg persze a tesiöltözőkben. Mintha olyan érdekes ember lennék. A terembe érve nem láttam Atit, ami egy pillanatra megnyugtatott, ugyanakkor Anna sem volt a helyén. Csendben helyet foglaltam és az irodalmat fellapozva ismételtem. Néhány perc elteltével a halka alapzajt megzavarta egy boldogam nevető lánycsapat. Már felismerem, hisz olyan idegesítő. Hanna és a bagázsa, megint a termünkben olálkodnak. Amúgy mellesleg a lány elképesztően gyönyörű. Festett barna haja van, mandulavágású kék szeme, pisze orra és én esküszöm olyan lábakat még az atyaúristen sem kívánhatna jobban. New Yorkeres a pulcsija, amiről egy aranyos sushi mosolyog rád. Cipője egy magasított talpú fehér Nike volt. Rettenet drága ruhákban jár, akárcsak a barátnői. Persze, hogy a fiúknak ez bejön, mert miért ne jönne be valakinek ez a ribanc stílus. Főleg ezeknek a kanos idiótáknak.
Jót nevetgéltek Flóra asztala körül, majd Viviék is csatlakoztak hozzájuk. Láthatólag jó barátok, vagy csak jó álbarátok. Ki tudja.
Mikor becsengettek mindenki elfoglalta a helyét. Még Hannáék is kitolták a képüket. Ugyanakkor. Anna és Ati nem érkeztek meg, ami túlságosan gyanús volt nekem. Nem is kellett sokat várnunk, 14 perccel később az osztályfőnök küldte be őket személyesen. Jól leszidva őket. Ati válláról ledobva a táskát ült le a padba, majd az összeborzolt haját kicsit megigazította. Akaratlanul is őt figyeltem, miközben ezt a tevékenységet folytatta, amiből a felém sétáló Anna zökkentett ki. Csettintett egyet, majd ledobta magát mellém.
- Ne csorgassd a nyálad! Van elég hal a tengerben, ne ezzel az idiótával foglalkozz! - legyintett.
- Mit akart tőletek? - néztem hirtelen rá.
- Semmit. Majdnem kaptam igazgatóit. - vonta meg a vállát.
- Mi? De mégis miért?- ijedtem meg.
- Semmi. Csak a verekedés miatt. - vette elő a könyvét.
- Te miről beszélsz? Milyen verekedés?
- Tudod. - nézett rám. - Meg akartam verni Atit és ezért rámszóltak, hogy ilyet nem szabad ez rossz dolog. De ennyi.
- Rám hoztad a frászt! - nevettem idegesen.
- Tudom. - paskolta meg a fejem.
Ezután óvatosan ismét Ati felé pillantottam. Lehet elsiklottam afelett, hogy megcsókolt, de...
Istenem. Megint megtörtént és olyan szép lehetett volna. A gyomromban elkezdett kavarogni valami, és a torkomban éreztem egy csomót, ami valószínűleg az idegesség jele. Nem tudom van-e értelme ezen még sírni, de Anna észrevenné a könnyeket és rájönne mindenre.
Attila ekkor egy századmásodpercig felém nézett, majd rájött, hogy figyelem. Erre én gyorsan elfordultam.
- Hmm. - hallottam meg Anna hangját.
- Mi az? - suttogtam, nehogy a tanár ránk figyeljen.
- Ati nem akar lekopni. Még úgy sem, hogy fejmosást kapott miatta. - vonta meg a vállát.
A gombóc nagyobbra nőtt a torkomban és a telefonom halk rezgésére lettem figyelmes. Valaki írt. Tudtam, hogy ő az. Csak egy mozdulat és senki sem veszi észre. Elővettem a zsebemből a telómat, majd feltűnés nélkül megnyitottam a messengert. Senki sem figyel. Anna sem velem foglalkozik. Senki sem tudja meg ha most visszaírok neki.
"Nem akarsz beszélgetni?"
A szívem az egekbe szökött az idegességtől.
"Most? Órán?" - írtam vissza.
Rá sem mertem nézni, remegett a kezem mint a nyárfalevél. A lábammal elkezdtem dobolni. Istenem mit csinálok?
"Máskor úgysem tudunk. Anna állandóan megfigyel, apád pedig utál engem, Zsombor mellett el vagy varázsolva."
"Mit akarsz? És ha nem akarok beszélni?" - gépeltem be gyorsan.
- Idegrángásod van? - nézett felém Anna.
A telefonomat hirtelen lezártam, nehogy meglássa kivel irogatok.
- Nem. - vágtam rá remegő hangon.
- Baj van? A rajz miatt nézel ki így? - kezdett aggódni.
- Nem, nem. Jól vagyok. - feleltem, majd elkezdett rezegni a telefonom.
- Ha gáz van, menjünk le az orvosiba! - fogta meg a homlokom. - Nem vagy lázas? Elég forró a homlokod.
- Nem. Nincs baj. Tényleg. - bólogattam hevesen.
Ismét rezgett a telefonom. Egyszer lehetnél türelmes te idióta!
- A szünetben elviszlek mosdóba. Elég sápadtnak tűnsz. - fordult vissza a füzetéhez.
Vettem egy nagy levegőt, majd ismét ránéztem az üzenetekre.
"Az nem érdekel, hogy én szeretnék-e beszélni? Mert múltkor sem sikerült, aztán nem alakultak jól a dolgok."
"Le fogunk bukni." - sóhajtottam halkan egy nagyot.
"Gyere le szünetben az alagsorra! Ott nem bukhatunk le! Egy lélek sem fog arra keresni"
Legszívesebben azt írtam volna neki, hogy mennyire bolond és hülye. Ehelyett maradt ez.
"Talán. De én a helyedben nem reménykednék."
"Azért én megpróbálnám. Te csupa meglepetéseket tartogatsz."
4 perc volt hátra a kicsengőig. Mégis hogyan fog beleférni Anna és Ati egy 10 perces szünetbe? Ezt mégis hogy gondoltam?